Ha rendezőként látom a nevét, tudom, hogy amit látni fogok az jól fog esni. Vagy azért, mert újat mutat, vagy mert rádöbbent valamire és elgondolkoztat, ami mindig a szemem előtt volt, ha kell arcul csap, hogy ébresztő, máskor pedig egyszerűen csak költészetet varázsol elém. Igazi színházcsináló. A „paradicsomtól” a disznófejig, Trianontól Dogville-ig ér rendezői pálcája.  

Ha korszakolnod kéne rendezői léted, akkor mit mondanál, hol tartasz most?
   –   Erre inkább asszociatívan válaszolok. Pár éve egy munkám során elgondolkodtam, s rájöttem, hogy tulajdonképp én ugyanazt csinálom, amit az elejében is csináltam. A lényeg nem változott meg. Csak a felszínen történtek dolgok. De az biztos például, hogy olyan előadást akkor, s azóta sem csináltam, ami bevállaltan szól a jelen pillanathoz. S itt a bevállalton van a hangsúly, hisz valójában mindig szól, de az előbbit mindig rosszalkodásnak, szándékos csíntevésnek éltem meg magammal, vagy a szent művészettel szemben. De ez egy felszín. A lényeg ugyanaz maradt. Pilinszki mondja, hogy „Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.” – s én is így vagyok ezzel, s jó volt ez a felismerés, hogy nincs szakadás múlt és jelen között. De én úgy élem meg, hogy közben folyamatosan változom. Ez egy út, amit jár az ember, s nem arról szól, hogy egyik előadásomban volt öt mikrofon, s a másikban is négy.Most újra kezdek a színpadon belül történő rendszerrel foglalkozni.

Vagy színpadi költészettel.
   –   Én folyamatosan keresem mi a színház. S nem úgy, hogy egy exakt választ akarok rá kapni, hisz ennek van egy pontja, amikor ezek a kérdések nem megoldásokhoz vezetnek, hanem szétporladnak, felrobban az egész. Az utat járni inspiráló. Hogy mi a színház? Nem biztos hogy valaha megkapod rá a választ, de mindig ezt keresed, vizsgálod az elemeit, mik azok a hatásmechanizmusok, amik csak a színházé. Engem mindig jobban érdekelt a színpadi költészet, mint az irodalmi színház. S a képzőművészet, a vizualitás. Ha őszinték vagyunk a színháznak van egy nagyon irodalmi része, ez pedig a történetisége, azaz hogy történetet mesél. Én pedig azt a színházat szeretem csinálni és nézni, ahol a történet nem szavakkal, s narratív elbeszélő eszközökkel van elmesélve. Az amit nem tudunk megfogalmazni. A költészet. S a színpadon az a költészet, amit látsz, nem valaminek a jelentése.

Azért dolgozol szöveggel te is, ám azt általában széttöröd, meghúzod, új szövegek kerülnek bele.
   –   Néha felmerül bennem, hogy lehetnék egy karmester a színházban, aki csak levezényli, “megcsinálja” az adott szöveget. De ebbe belemenni nagy hülyeség lenne. Valamikor régen néhányan rendezők beszélgettünk, s megegyeztünk, hogy nem a szöveg mennyisége a lényeg, hanem hogy eszmei szinten találkozz az anyaggal. Én akármilyen szöveges előadást is rendezek, a végén eljutok oda, hogy saját szövegként élem meg, akárki szövegét vigyem is színre. De nem egy adott dráma elferdítése történik, s nem is hozzáírás. Én a próbákat, a folyamatot idézem meg ha írok bele. S nem abban az értelemben élem meg sajátként a szöveget, hogy én is írok olyan jól, mint adott szerző, hanem az azonosulás, a szöveg megélése révén élem meg. S szerintem ez így is kell, hogy legyen. Mert az előadás belőled született. Az ember bemutató előtt járkál otthon, és a próbák hangjai pörögnek végtelenített szalagként a fejében.

A Kosztolányi Dezső Színháznak egy nagyon erős, fiatal társulata van, tele energiával, tenni akarással. Ez jó érzés számodra igazgatóként?
   –   Persze. Jó lendület van most megint a színházban. A színészeim akarnak menni előre, s ezt jó látni. Van egy egészséges összemorgás is persze, de egy harmonikus összetartozás is. Mindenki olyan, hogy ha kell megenné a vasat is. Nyilván nem kell, de megvan bennük ez a hozzáállás, ami nagyon fontos. Ahogy az is, hogy tudják, közös ügyünk az előadás. S még ettől is fontosabb, hogy nyitottak legyenek. Egymásra és önmagukra. Hogy ne a színész egó virtuóz bukfenceivel kelljen foglalkozni, csak azért, mert mindenki őrülten meg akarja valósítani önmagát. Én azt a társulatot, azokat a színészeket szeretem, akiknél ezt nem érzem. Nyilván ott van mindenkiben, de most őszintén, mit jelent az, hogy megvalósítani magad? Mit? Sokszor beszélnek arról, hogy van végrehajtó színész, és nem végrehajtó. Ilyen nincs. Van jó és rossz színész. Mert ki a végrehajtó színész? Aki nem problémázik? A nem végrehajtó pedig az, aki kiveszekszi a saját igazát, de igazából csak azért teszi, mert nem ért dolgokat? Jó a társulatom, mert jó előadások születnek a Kosztolányiban. Jó érzés dolgozni velük, s szerintem ezt jelenti az, hogy jó egy társulat. Működik és fejlődik, megy előre, mert érzi, hogy van hova. Nem minden társulatnak van olyan szerencséje, hogy mindenki tolja előre. Általában behúzzák a kéziféket, hogy na ennyi volt, mostantól ezt csináljuk adott kereteken belül. Na ez nem túl jó hozzáállás. S hálistennek nálunk ilyen nincs.

Az előző színházi évadban mondhatjuk, hogy a KDSZ volt a legsikeresebb színház Szerbiában, hisz fődíjakkal tértetek haza a Vajdasági Hivatásos Színházak Fesztiváljáról és a Sterija Játékokról is. A közönség imádja az előadásaitokat, de persze hideget is kaptok néha. A vetkőző színház pecsétjét még mindig nehéz „levetkőzni”. De lehet nem is kell.
   –   Én nem tudom mennyit vetkőznek nálunk, s mennyit más színházak előadásaiban az ottani színészek. De valóban van egy ilyen imázsunk. Néha azt mondom erre, hogy ugyan, hát ez nem is így van, aztán megnézem az előadásainkat, s rájövök, hogy azért tényleg előfordul. De ezt annyira normálisnak vesszük, hogy nem is tűnik fel. Mert ez az is. Normális. Amit fontos azonban kiemelni, hogy mi nem úgy jutunk el idáig, hogy na most valami nagyon extrémet mutatunk, hanem a gondolatmenetet követve fut ki néha ide adott jelenet. A KDSZ előadásaiban van egy szabadosabb gondolatmenet, s játékmód, ami kevesebbet foglalkozik a kiszolgálással, bizonyos dolgokat, amiket bevállal, azért teszi, hogy provokatívabban szólaljon meg, fűszeresebb legyen. S nem azért, hogy kellemesebb legyen. Magyarán vállalja saját kellemetlenségét egy pillanatban. A színház, s én magam is ezzel játszom. S nem azért, hogy a közönséget bántsam, hisz én a kezdetek óta tisztelem és becsülöm a közönséget. Ez egyfajta játék. Ez maga az előadás, ha úgy tetszik. Az az intim beszélgetés, ami az emberen belül zajlik, s amit a melletted ülő sem tud. Ez lehet, hogy fáj, vagy kellemetlen stb. De hajlandónak kell lenni ezt befogadni, s megkérdezni magunktól: de miért is kellemetlen nekem az, amit egy színész a színpadon csinál nagyon tehetségesen? Az a baj - s ezt most nem politikai kontextusban mondom - hogy nagyon alpári, kispolgári értékek vannak eljuttatva arra a szintre, hogy komoly értékként mutassuk be őket, s úgy beszéljünk róluk, mint univerzális keresztény értékekről, holott csak a sarki kispolgári pletyka szintjéről beszélünk, ami nem enged meg egyfajta szabadságot. Ma mindenki mondhatja azt, hogy ez nem a mi keresztény kultúránk része. Ilyenkor én csak nézek, s azt gondolom: Na ne mondd. Nézd már meg egy kicsit a múltat, a művészettörténetet. Mit jelent az, hogy a MI keresztény kultúránk? Semmit. Kihasználódik. Esztétikai értelemben politikailag értékelhető gondolatok persze vannak mögötte, de a művészet szempontjából ez elég katasztrofális. Nem születhet belőle jó művészet. A kultúra egy szerves valami. Mondhatjuk azt, hogy az új majd régebbi lesz, mint a régi, de nem lesz az. Ráadásul az, hogy a művészet, a kultúra egyértelmű ideológiai diskurzusokat képviseljen mint valami tanmese...ez rossz irány. Így egy lebutított verzió működik, hisz a kényszerítő rész eleve egy sematikus, lebutított valami, hogy mindenki megértse. Hát ez nem így működik. Ahogy az atomfizika se tud úgy működni, hogy lebutítjuk, hogy minden ember megértse, s amit nem ért, azzal nem is foglalkozunk. Muszáj menni előre, s nem beleragadni klisékbe. Mi is küzdünk saját kliséink ellen.

Az Átriummal kooprodukcióban készült el a Trianoni csata. Az előadás azzal indul, hogy a színészek arról beszélgetnek mit jelent számukra Trianon. Te erre mit válaszolnál?
   –   Sokan mondják, hogy semmit nem jelent számukra, ami hülyeség, hisz ez az az esemény, ami meghatározott minket, egy különös pozícióba kényszerített, amiről csak nagyon romantikus indíttatásból lehet pozitívan beszélni. Maradt utána egy agyonnyomorított magyarországi magyar öntudat, utána egy szovjet kommunista diktatúra, megfélemlítettség, az ország megfosztva mindentől, körülötte mindenki győztes, ő földbe gyalázva. Képzeld el egy ilyen társadalom férfilakosságát, ahol ráadásul ekkor minden negyedik hadirokkant. Ezeket hajlamosak vagyunk nem figyelembe venni, elfelejteni. Ahogy azt is, hogy mi itt hogy nőttünk fel Vajdaságban. Itt úgy tanultunk meg élni, hogy túléltünk. Egy különös identitással. Az én életemben  ennek voltak szebb, s voltak csúnyább pillanatai. Volt, amikor szárnyalni lehetett ezzel, s volt amikor minden nagyon keserves volt.

És most?
   –   ...Most is ugyanez van. Van, aki azt mondja: elvárják tőlünk, hogy fájjon nekünk Trianon. De az valóban kérdés, hogy normális emberként ez hogy nem fáj valakinek. Persze szíve-joga. Én nem gondolom, hogy egy jó nemzet abból születik meg, hogy fáj neki valami. A másik probléma pedig az, hogy nincs párbeszéd a többségi nemzethez tartozó emberekkel. Nem beszélünk arról, ki hogy látja a dolgokat. Nyilván a hódító máshogy éli meg, mint a vesztes. Erről nem olyan egyszerű a diskurzus, s nem csak magyar-magyar, de magyar-horvát, magyar-román, stb között is. Persze nem erről gondolkodik az ember egyfolytában, de nehéz itt úgy élni, hogy ezzel ne találkozz. Nem Trianonnal, hanem azzal, amit magával hozott. Az, hogy erről magyarországiak egy része nem akar beszélni, az pedig menekvés a téma elől, hisz tudja, hogy ha elkezd róla beszélni akkor vagy meg kell tagadnia, vagy automatikusan bekerül egy politikai opcióba, amibe nem biztos, hogy akar. A két politikai opció leosztotta egymás között a témákat: ez a te témád, ez az enyém. Úgyhogy most ezzel a kérdéssel engem te is falhoz állítottál. Na ezt jelenti Trianon számomra. Falhoz állítást. Nekem nem gond erről beszélni, s azt gondolom kell is. Olyan ez, mint amikor a balliberális oldalról megtagadjuk a nemzeti identitást, ami szerintem hülyeség, hisz létezik. Ott a nyelv, a kultúra, stb. Bár érdekes mód pont ennél az erőltetett kulturális identitás megteremtésnél érzem, hogy ezáltal szertefoszlik, s nem megteremtődik. Annyira nyomás alá kerül, hogy már nem komoly. A mögötte lévő erőszak és hatalom a komoly. Nem a kultúra. Valamikor ha valaki azt mondta, hogy konzervatív, akkor egy öltönyben operába járó, komolyzenét hallgató komoly ember képe jelent meg a szemünk előtt, ma pedig a legocsmányabb kispolgári dínomdánomra mondjuk hogy konzervatív értékrendet képvisel. A popularizmus megette az értékeket. S ez elég nagy probléma.

Indulnak az évadok. Milyen rendezések várnak rád?
   –   Ősszel Belgrádban a Jugoszláv Drámai Színházban fogok dolgozni, a Titus Andronicust rendezem, utána Szarajevóban a Háborús Színházban Örkény Tóték című drámáját viszem színre, majd következik egy érdekes kooprodukció, a Čačaki Színházzal és Bitef Színházzal közösen hozunk létre egy előadást Sonja Savicról. A KDSZ-ben is rendezek majd, a Nézés Költészete után most a Hallás költészetével foglalkozunk, emellett tervben van még egy rendezés itt is, s egy év múlva a Szarajevói Népszínházban rendezek, illetve jövő ősszel a Belgrádi Nemzeti Színházban rendezek előadást Bulgakov Mester és Margaritája alapján. Szóval van munkám, elég sok, ezt végig is kell vinni, de állok elébe.