„Bernadettel, a darab (fő)szereplőjével a kilencvenes évek legelején találkoztam először. Abban az időszakban Románia a világlapok címoldalára került, nem utolsósorban az árvaházak iszonyatos állapota miatt. Okos, kiváló beszédkészséggel megáldott, magabiztos, szép nő állt előttem, ám amikor belefogott lenyűgöző, töredékes történetei elbeszélésébe, egy törékeny, bizonytalan, állandóan változó identitással bíró leánygyermekké változott át.
A színházi forma már a történetek Bernadett hangján történő rögzítésekor fölvetődött bennem, legkivált az elbeszélés „görög”, egyszerre sötét és derűs természete miatt. Sors, identitás, az ember, főként a nő mint valaminek vagy valakinek – a történelemnek és/vagy valaki Istennek – a kiszolgáltatottja, és önmagunk ennek ellenére vagy talán éppen ezért való elfogadása mint végső válasz. Vagy visszhang: az embert a történelem színpadára beszólító ismeretlen hangra.” – írja a szerző.

A dráma hátterében egy olyan, a szerző bevallása szerint „talált történet” húzódik, mely az 1980-as években erdélyi árvaházakban felnőtt magyar lányról szól, aki '91 után elhatározza, hogy felkutatja gyökereit, hiszen önazonossága legalapvetőbb kérdéseire sem ismeri a választ. Az előadás egyfajta szabadítástörténet, feltámadásjáték, melyben Bernadett - saját történetének megértése érdekében - visszaépíti identitását, hogy megtalálhassa a „saját arcát”. A Visky-féle dramaturgia térbeli leképezéseként a szereplők szűk térben játszik, melyben felidézi, jelen idejűvé teszi, újrajátssza az identitását meghatározó történeteket.

Tatrosi Bernadett nemcsak életben marad, túlél, hanem ki is születik mind az intézetek világából, mind pedig a vegetatív „nemlétből”, a „Soha” országából, így története szabadítás-élménnyé minősül át. A darab célja - Visky András szavaival élve - „a nevetés által megmutatni a sírást és fordítva: a sírás által a nevetést.”