„Ha egy kicsit letérnék az utamról, csak Balthazár szemét kell látnom, s tudom, mi a dolgom.”
Farkas Éva
Ez az elnevezés, hogy Baltazár, honnan ered?
– Ez egy elképesztően fontos kérdés. Párizsban tanultam színházszakon, és a tanulmányaim alatti időszakban láttam Robert Bressonnak a Vétlen Balthazár (1966) című filmjét, amelynek a főszereplője egy szamár. Ez egy akkora - nemcsak filmművészeti, hanem univerzális élmény volt számomra, hogy utána a Szajna hídjait jártam, mint egy robot, teljes katarzisban, nem tudtam leállni. Amikor évekkel később kitaláltam, hogy alapítok egy társulatot, amelyben olyan színészek dolgoznak, akikről az utcán, ha látjuk őket, eszünkbe nem jutna, hogy fantasztikus művészek, és nevet kerestem a társulatnak, akkor ehhez a bizonyos élményhez nyúltam vissza. Ha abból a filmből a szamárnak a szemét meglátom, most is zokogásban török ki. Tudniillik ez a történet az emberi természetről szól. Arról, hogyan reagálnak az emberek a megszokottól eltérő viselkedési formára. A filmben ezt a különbözőséget egy szamár hordozza, aki még akkor is, amikor az emberek a legkegyetlenebb módon bánnak vele, szeretettel és elfogadással válaszol. A csacsi alakjában a krisztusi szeretetet fejeződik ki. Balthazár meghalt ebben a filmben, és én azon gondolkodtam, mi az a formáció, ami át tudja fordítani az emberi természetet, ami tényleg tud váltót átállítani a többségben. Arra jutottam, hogy ez a művészet, mert a művészetben a különbözőség előny és nem hátrány. Itt meg tudom mutatni a többségi társadalomnak, hogy a művészi tehetség az előítéletekből épített falakat hogyan képes ledönteni. A színházban van a színész és a nézőtér között egy viszony. Ez akkor működik, ha van közöttük áramlás. És hogy a mi színészeink mitől mások, mint általában a színészek? Nekik élet-halál kérdése, hogy adjanak a nézőnek. Ezt ők pontosan tudják, görcsösség nélkül egyszerűen adnak. Tehát itt megtörténik az, amikor a különbözőség egyszer csak tényleg nem hátrány lesz. Hogyha egy néző is megváltódik egy előadás alatt, az már óriási dolog, és azt hiszem, ebből több van, mint egy.
– Az elején elmentem különböző fogyatékos helyekre, otthonokba, egyesületekbe. Mondtam, hogy szeretnék társulatot alapítani, s összeverbuváltam jó pár embert. Dolgoztam velük 3 hónapig – megmutattam, mi az, hogy színház. S eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy most viszont az maradjon, aki színész akar lenni; aki azt gondolja, hogy ez a hivatása. Fogyatékos emberek - akiket nem csak a nagy társadalomban, de még a családon belül is úgy kezelnek, hogy róluk örökre gondoskodni kell - életükben először kerültek döntéshelyzetbe! Hihetetlen önismeret és erő kell ehhez! És attól a pillanattól kezdve legalább nyolcan még itt vannak - 22 év után! A színészek számára képzést biztosítunk, most már van egy komoly gárdánk, de ezzel párhuzamosan, szinte az elejétől fogva egy művészeti képzést is elindítottunk azoknak a fogyatékos lányoknak, fiúknak, felnőtteknek, gyerekeknek, akik művészetet akarnak tanulni magas színvonalon. Lehet jelentkezni a Baltazár Művészeti Központba, ahol az órákért egy szerény összeget, de fizetni kell. Innen az utóbbi három évben hárman kerültek át a hivatásos társulatba, ahol is a színészek 22 év óta fizetésért dolgoznak. Aki elég kitartó, s látom, hogy színész szeretne lenni, egy idő után beléphet a professzionális társulatba, tehát ez a másik út a Baltazár Színházhoz. S van egy harmadik: bekerülhet a társulatba bárki színész, aki szeretne csatlakozni és ezt a művészi színvonalat eléri. Tehát nemcsak sérült színészek dolgoznak velünk, hanem nem sérültek is.
Kováts Kriszta is rendezett nálatok. Kik társultak még hozzátok?
– Müller Péter Sziámi, Varga Klári és Kecskés Karina már régóta dolgoznak velünk, most Básti Andrea, a József Attila Színház színésze vette át a beszédtanári funkciót. Ők mint színészek és mint óraadó tanárok is velünk vannak.
– A Pitypang végén az egyik színészünk, Medetz Attila a saját versét is elmondja.
Vörös István pedig 2003 óta ír nekünk szöveget. Jól ismer minket és a színészeink is jól ismerik az ő nyelvhasználatát, meg az egész filozófiáját és a szellemiségét. Másrészt a színészeink soha nem mondanak ki egy olyan szót sem a színpadon, amit nem értenek. Tehát az alkotónak a dolga, hogy a színész értse, hogy mit és miért mond, illetve a színésznek is értenie kell, hogy az alkotó mit gondol, tehát nagyon fontos, hogy egymást segítsék ebben. Nagyon érdekes, hogy azt mondjuk róluk: értelmi fogyatékosok. Ez egy olyan kategória, amit a gyógypedagógia használ, de ez azért itt minden pillanatban felülíródik. Az értelmi intelligencia mellett fontos az érzelmi intelligencia is, plusz itt belejön a spirituális hozzáállás is. Tehát attól még, hogy valakit leminősítünk értelmi sérültnek, az érzelmei és a szellemisége szárnyaló tud lenni. Ezért van az, hogy nem azt kapjuk tőlük, amire számítanánk. Nem lehet őket bekategorizálni. Attól még, hogy nem átlagosan viselkednek, hanem kicsit furcsák, ebben a furcsaságukban nagyon sok érték lapul.
– De hát ők színészek! Ezt csinálják 22 éve! A színpadon tudni kell mozogni, tudni kell beszélni, tudni kell lenni. Tekintsük őket színésznek, és akkor ez a kérdés nem merül fel. A szövegtanulás van, akinek nehezebben megy, van, akinek könnyebben, de a végeredmény számit. Amikor a szöveg már rögzül, onnan kezdődik a színészi munka. A mozgás ugyanúgy. A mérce ne az legyen, hogy ők fogyatékosok, hanem hogy színészek, méghozzá nagyon jó színészek!
Rendkívül sok érzelem van bennük, sugárzik belőlük a szeretet.
– Ez a szeretet egy olyan létforma, mint a levegővétel. Ezzel kommunikálunk. Nemcsak ők, hanem mindenki, aki itt dolgozik. Tehát ez egy másfajta világ. Persze mi is összeszólalkozunk, például tegnap pöröltem velük, hogy oltsák le a lámpákat, mikor üres a színpad. A lányok is tudnak veszekedni, féltékenykedni a fiúkra, viszont van egy sallangmentes szeretet, egy hátsó gondolat nélküli lét.
– Sok pályázatból, sokkal kevésbé adományból. Mind az állami, mind a vállalkozói kedv nagyon kevés ahhoz, hogy ez fenn tudjon maradni. Tehát ez a Baltazár Ház is, ahol vagyunk, egy dán támogatásból jött. Vagy most, hogy forgattunk az egész társulattal egy dokumentumfilmet Indiában pár évvel ezelőtt, Indiában nyíltak meg kapuk, és ott jó pár nagy cég támogatott minket.
A filmet lehetett már látni itthon?
– Nagyon szeretném, ha lehetne, mert most úgy néz ki, hogy 1,3 milliárd indiaihoz el fog jutni a film, de itthon még mindig nem tudok találni egy televíziót, amelyik műsorra tűzné, pedig ingyen is odaadnám. Ez év májusában kint voltunk Indiában két színészemmel és promotáltuk a filmet, s ennek hatására az egész társulatot meghívták, megyünk vissza Indiába márciusban, Mumbaiban fogjuk többször játszani a Pitypang/Port. Más támogatóink is akadnak. Például egy kanadai barátunk, Jean Pascal Simard, aki, amikor itt dolgozott a cégével Magyarországon, azt gondolta, hogy támogatni kellene egy civil szervezetet, s ez a Baltazár Színház lett. Már Franciaországban él, de azóta is visszajár, itt volt most a Pitypang/Por premierjén. Az ő segítségével mutattuk be a filmet Kanadában is.
Egy egész különös elkötelezettség van benned. Van még valaki, aki ezt a színházi hozzáállást képviseli Magyarországon?
– Nem tudok róla, hogy lenne más. Az biztos, hogy ez a társulat itt van 22 éve. Elképesztő előadások vannak mögöttünk, s ezt mint kívülálló is tudom mondani, hiszen az utóbbi három évben már nem rendeztem. Mivel a filmekkel voltam elfoglalva, ezért Kováts Kriszta, Farkas Dorka és Réti-Harmath Olívia dolgoztak a társulattal. Álmaimon túlmutat az eredmény! Most van egy ötletem, amit már évek óta dédelgetek. Fehér Dániel, társulatunk tagja fest is. A dédnagymamájának a testvére Czóbel Béla. Hihetetlen karmikus kapcsolat van Czóbel és közte, a stílusjegyeik is hasonlóak. Az álmom az, hogy csináljunk egy közös kiállítást a szentendrei Czóbel Múzeumban, a múzeum abszolút támogatná. Beadtam két pályázatot is, az egyiket elutasították, a másikban még reménykedem. Ez egy rendkívül erős dolog lenne a világ számára – megmutatni a nagy Czóbel Bélát és a fogyatékos rokonát, akik egy szinten alkotnak.
– Nagyon sok minden kilép. Amikor filmet csinálok, vagy könyvet vagy koncertet, az is kilép. Én nem egy megrögzött színházcsináló vagyok. A művészet – alkotás - sérültség háromszögbe sok minden belefér. Amikor 20 éves volt a színház, akkor csináltam egy filmet. Összefoglaltam az ars poeticánkat, és persze a csacsi szemével kezdtem. Ha egy kicsit letérnék az utamról, csak Balthazár szemét kell látnom, s tudom, mi a dolgom.
