Színházak
Bárka Színház Vívóterem
- 2013/2014
- 2012/2013
- 2011/2012
- 2010/2011
- 2009/2010
- 2008/2009
- 2007/2008
- 2006/2007
- 2005/2006
- 2004/2005
- 2003/2004
- 2002/2003
- 2001/2002
- 2000/2001
- 1999/2000
- 1998/1999
Maurice MaeterlinckPelléas és Mélisande
fordítóLackfi János
- ArkëlAllemonde királyaErdős István m.v.
- GenevievePelléas és Golaud anyjaVarjú Olga
- PelléasKálid Artúr m.v.
- GolaudSeress Zoltán
- MélisandeVarga GabriellaFátyol Kamilla
- A kis YnioldGolaud első házasságából való fiaSzikszai Rémusz
- OrvosHorváth Kristóf
- SzolgálóHámori Szabolcs m.v.Cseh Antal m.v.Gábor Géza m.v.
- rendezőBalázs Zoltán
- díszlettervezőGombár Judit
- jelmeztervezőGombár Judit
- dramaturgGóczán Judit
- zeneszerzőFaragó Béla
- fordítóLackfi János
- koreográfusVati Tamás
- zenei asszisztensDinyés Dániel
- asszisztensKiss Réka Judit
Maeterlinckből a századvég lelke sugárzik. Nála a szimbolizmus nem csupán díszlet, hanem újfajta, mély életérzés. Alakjai csendesek, majdnem mozdulatlanok. Végsőkig egyszerűsítve, színektől, ruháktól, külsőségektől megfosztva, a rajz egyszerű vonalaival lépnek elénk. Állandó társuk a halál, mely elveszti színpadi szörnyűségét, s jelentéktelenné törpül, amint földi kapcsolatba lép velünk, emberekkel, belép szobánkba, és leül valamelyik üres székre. Ez a halál szinte érzékelhető. Látjuk, halljuk, tapintjuk. Ősrégi ismerősünk, személyes ellenségünk. Ha van benne titokzatosság, csak annyi, hogy általa a láthatatlan láthatóvá, a túlvilági hétköznapivá lesz.
Pelléas és Melisande végzetes szerelemmel vergődnek egymás felé, fogalmuk sincs a titkos erőről, mely őket egymás karjaiba hajtja, hogy szerelmük sötét végzetként pecsételje meg sorsukat. Szépségben és önfeláldozásban forrnak össze a tudat mélyén megbúvó félelem különös misztériumában. Fátyol mögött mozognak, de ez a fátyol könnyű, áttetsző. Szenvednek, de mintegy mámorban. Az élet nagy szépségeit nem bírják el - meghalnak. Haláluk felmagasztosulás, apoteózis. Ballada, mese, opera...
Nem véletlen, hogy a kortárs barát zeneszerző, Claude Debussy mohón merült alá Maeterlinck varázslatos álomvilágába, melyben a nyelvi zene és a zenei nyelv együtt tudta kifejezni azt a határozatlan körvonalú félelmet és szorongást, amely oly jellemző a huszadik század eszmevilágára. Maeterlinck már érzi a rettegést, de még artisztikusan fejezi ki azt, és hirdeti az emberi érzelmek méltóságát.
(Balázs Zoltán)
PELLÉAS
Ez hát az utolsó este... Az utolsó este... Egyszer minden végetér... Játszottam, mint egy kisgyerek, és nem sejtettem, mivel játszom... Álmodva játszadoztam a sors csapdái mellett... Ki ébresztett fel végül?... Gyönyörtől, fájdalomtól jajongva menekülök, mint a vak, ha ég a ház fölötte... Még meg sem néztem, milyen a szeme... Ha most elmegyek, nem marad semmi belőle. Ezek az emlékek is... mintha vizet vinnék egy darab tüllszövetben... Látnom kell utoljára, látnom a szíve mélyét...
Pelléas és Melisande végzetes szerelemmel vergődnek egymás felé, fogalmuk sincs a titkos erőről, mely őket egymás karjaiba hajtja, hogy szerelmük sötét végzetként pecsételje meg sorsukat. Szépségben és önfeláldozásban forrnak össze a tudat mélyén megbúvó félelem különös misztériumában. Fátyol mögött mozognak, de ez a fátyol könnyű, áttetsző. Szenvednek, de mintegy mámorban. Az élet nagy szépségeit nem bírják el - meghalnak. Haláluk felmagasztosulás, apoteózis. Ballada, mese, opera...
Nem véletlen, hogy a kortárs barát zeneszerző, Claude Debussy mohón merült alá Maeterlinck varázslatos álomvilágába, melyben a nyelvi zene és a zenei nyelv együtt tudta kifejezni azt a határozatlan körvonalú félelmet és szorongást, amely oly jellemző a huszadik század eszmevilágára. Maeterlinck már érzi a rettegést, de még artisztikusan fejezi ki azt, és hirdeti az emberi érzelmek méltóságát.
(Balázs Zoltán)
PELLÉAS
Ez hát az utolsó este... Az utolsó este... Egyszer minden végetér... Játszottam, mint egy kisgyerek, és nem sejtettem, mivel játszom... Álmodva játszadoztam a sors csapdái mellett... Ki ébresztett fel végül?... Gyönyörtől, fájdalomtól jajongva menekülök, mint a vak, ha ég a ház fölötte... Még meg sem néztem, milyen a szeme... Ha most elmegyek, nem marad semmi belőle. Ezek az emlékek is... mintha vizet vinnék egy darab tüllszövetben... Látnom kell utoljára, látnom a szíve mélyét...
2005. 04. 16.