Amikor már nem bírja hallgatni, hogy mi mindent mondanak róla, amikor már nem bírja, hogy nem tud védekezni a fejében egymást kergető emlékek ellen, amikor már nem visel el több szeretetlenséget, fájdalmat és önmarcangolást, amikor már az utolsó szál is elszakadni látszik. Akkor összeszedi minden erejét, egybegyűjt minden élniakarást és jót, összeszedi iszonyatos nagy erejét, amilyen csak a sorsát értő és attól rettegő, de azt legyőzni kész embernek van - és megmozdítja a lábujját.

Reméljük, lesz éppen valaki a kórteremben, hogy észrevegye.

Nem akarom ezt túlbecsülni, mert a véletlen is, meg az évadok más előadásai is, meg a társulat ezerfelé széttartó (jó pillanatainkban találkozó) közös gondolkodása is, meg közben némi műfaji kitérő is befolyásolta az eseményeket – de mégis van kapcsolat a (most a Párkákat nem számítva) az eddigi bárkás rendezéseim között.
Az elszámoltatás problémája. A Tengeren is erről akart szólni. Hogy ha bármikor, bármilyen komplikált élethelyzetben, pont fordulóponton, pont, mikor az embernek nincs ideje ilyesmivel foglalkozni, pedig tudja, hogy nem odázhatja el már sokáig, csak ne most, ne ma, mert nem érek rá – szóval pont a legrosszabbkor beállít az ördög, hogy elszámoltassa, akkor tud-e majd felelni. Hirtelen össze tudja-e adni az életét, és kijön-e valami értékelhető, igazolható végeredmény. A Haydn… is erről akart szólni. Erős vagyok, mondja az öregen, rég elkésve szerelembe eső mester – az erőm a gyöngeségem. Soha a legkisebb indítékom sem volt, hogy az örökkévalóságnak írjak. Mindig csak az idővel foglalkoztam. Hogy mi történik két időpont között – mondja nagyvonalúan, félmosollyal. Mintha a zenéről beszélne, de közben lehet tudni a nézőtéren, miközben nézzük Benedek Miklóst, hogy melyik két időpontra gondol itt – az elsőre és az utolsóra. Az elszámoltatás, amint kilép az időből, az utókorra marad.
Ez a két előadás az elszámolás, összegzés gondolata köré szerveződött. És minden köré, ami ezzel együtt jár. Félelem, gúny, tompaság, cinizmus, bölcsesség, irónia, pánik, nyugalom – vadul váltogatják egymást, ahogy az ember a kikötő felé közeleg, ahonnan majd indulnia kell. Esterházy a Hrabal könyve végén leír egy ilyen nagy “minden egyszerre megtörténik az utolsó pillanatban”-másodpercet, amikor minden, de minden egyszerre látszik. Az utolsó tagmondat: Látott mindent, és ettől olyan egyedül lett, mint az ujjam.
Ha ez az eddigi két előadás egy sorozat része, akkor annak harmadik darabja jön most, októberben. A téma a lényeges – az csak véletlen, hogy ez is ír szerzőtől van. A Szabadesés dísztelen, nem ünnepi, rosszkedvű szöveg. Nem jut hősének a felismerés és a nagy, semmibe nyúló hideg tenger fennkölt ígérete, vagy egyszerűen csak egy tiszta játszma, mint Sharkynak. Sem az örökkévalóság, az utókor, a nagy Teremtés akkordjai, mint Joseph Haydnnek. A Szabadesés hőse összeesik, kész. Kómában, magán kívül kell megértenie, hogy semmi, de semmi nincs még elrendezve, hogy az a teendősor, amit mindannyian csak odázunk, odázunk örökké – az nem odázható tovább, mert az idő hirtelen, figyelmeztetés nélkül: lejárt, elfogyott. Hogy mindez: igaz. Elvben fennkölt, hatásos, drámai dolog: azt kiáltani, pláne némán, kómában: még nem mehetek el, még dolgom van, még nem mondtam meg a fiamnak, hogy... de amikor történik, nem ünnepélyes, nem drámai. Csöndes és megállíthatatlan. A Szabadesés a visszacsinálhatatlan dolgokról szól, miközben az életünk döntései és az emberi kapcsolataink egyre nagyobb része virtuális, választható, visszavonható, átgondolható.
Nem, nem látom problémának, hogy csak huszonöt éves voltam a Tengerennél és huszonhat a Haydnnél. Hogy én nem tudhatok sokat az élet végén összeadandó tételekről, persze. Nincs még fiam, mit tudhatok én arról a félelemről, hogy esetleg nem lesz időm elmondani neki, hogy...
Van viszont édesapám. Az idő... sok dolgunk van még. És ez csak (hasonlóan a legjobb színdarabokhoz egyébként) egyetlen egy példa."
Göttinger Pál, rendező


U.i.: És egy megjegyzés: nagy dolog a társulat. Az egy fedél alatt dolgozó alkotók ismételt, újra és újra próbára tett találkozásai. A Szabadesésben a tehetetlenül földre zuhanó ember Kálid Artúr, a Tengeren Mr Lockhart-ja. Az ördögi mesterember pedig, aki a hazugságtól, gyengeségtől, emberi kicsiségtől, piszokságtól elgombásodott pincét jön rendberakni: Ilyés Róbert, a hajdani Sharky. Alig várom, hogy lássam: van-e még mit mondaniuk egymásnak.