Ödön von Horváth egy multikulturális Európában született, és számtalan országban élt élete során. Azonban a sokszínűségnek az árnyoldalát is meg kellett látnia: tanúja és elszenvedője is volt a harmincas évek egyre növekvő német antiszemitizmusának,

melyet a kezdetektől élesen kritizált, és amely elől később menekülni kényszerült.

Talán éppen a hazátlanság, az erős társadalmi kötődés hiánya tette őt

a huszadik század elejének egyik legnagyobb moralistájává.

A végítélet napja című műve is egy végtelen moralizálás, a felelősségről, a következményekről, a bűntudatról, és a felmentésről.

Mindeközben kirajzolódik előttünk egy miniatűr társadalom, ahol felmerül a kérdés:

az egyén, vagy a társadalom felelőssége nagyobb az elkövetett bűnért?

A végítélet napja a lelkiismeret drámája, de emellett egy pszicho krimi is,

ahol egy vasúti váltóőr gondatlanságából egy tömegszerencsétlenség alakul ki.

A tragédiát felmentés – hangosan ünnepelt felmentés – követi, a felmentést pedig nem szűnő lelkiismeret furdalás. És természetesen bűnhődés