„Engem a színházban nem a történet érdekel. És az úgynevezett gondolatok sem érdekelnek. Irodalom, filozófia dolga. Engem a színházban az élő testek között kialakuló viszonyrendszer érdekel. A kép, de a szónak egyáltalán nem képzőművészeti értelmében. (…) Az élő emberi test érzékiségéből kialakuló képi érzet érdekel. Ami persze valamiféle történetet is kirajzol, s a történetből gondolat is préselődhet.“
Nádas Péter

„Nem tartom magam színházi rendezőnek, elsősorban koreográfus vagyok és táncos, aki a test jelenlétében gondolkodik. Mindemellett hihetetlen lelki kötődésem van Nádas Péter drámái iránt. Olyan mélységekig hatolnak le, amit a mai világban csak nagyon kevesen tudnak. Feldolgozhatatlan lelki sűrítmények, amelyeket pillanatokra képesek vagyunk átélni, kommunikálni azonban nehezen. Elszoktunk ettől a hitelességtől és őszinteségtől. A mindennapjainkban rápakolunk egymásra tulajdonságokat, és nem látjuk a másik személyiségének sokrétűségét. A sajátunkat sem tudjuk megosztani, legfeljebb fragmentumaiban. A személyes történetekkel ezért csak részleteiben találkozhatunk, és hogy ezeknek milyen más aspektusai vannak, azokat legfeljebb egy következő találkozásban ismerhetjük fel.

A Nádas-történeteknek sokirányú vonzata van, amelyekről azt gondolom, hogy nehezen ábrázolhatók, illetve nem biztos, hogy elsőre kommunikálhatók a nézővel való találkozásban. Az a fajta kitárulkozás, ami ezeknek a szövegeknek a sajátja, nehezen tud hiteles lenni a színpadon, mert egyrészt nincs kódunk a befogadására, másrészt nincs olyan fajsúlyos személyiség – és ez nem az általam foglalkoztatott színészekről szól –, akitől el tudnánk fogadni a lelki mélységek ilyen sűrített megélését és megmutatását. Ezért a Találkozásban megháromszorozzuk a szereplőket, hogy a történetnek a különböző szegmenseire fókuszálhassunk. Noha a három pár ugyanazt a történetet fogja előadni, a saját személyiségükön átszűrt aspektusoknak köszönhetően – mivel a történetüket szimultán látjuk majd – reményeink szerint megtapasztalhatóvá válnak a dráma valódi mélységvonzatai.

A Temetésben, ami a kettős bemutató második részeként a MU Színházban kerül bemutatásra, ugyanezt szeretnénk megmutatni, ám másként. Itt egy Színész és egy Színésznő lesz a színpadon, egy Táncos és egy Táncosnő alakításában, akik azonban alig szólalnak majd meg. A szerzőnek a Találkozáshoz írt instrukciójából indulunk ki, miszerint három zenésznek kell kísérnie az előadást, amely csak akkor jöhet létre, ha a színészi játék és a zenei konstrukció találkozik egymással. Mi ezt a koncepciót a Temetésre fogjuk alkalmazni, de megfordítjuk a viszonyt: a dráma – egyébként zenei dramaturgia mentén felépülő – szövege lesz a „táncelőadás” hangzó zenei anyaga. A Találkozás három párja fogja „felolvasó” színházi formában kísérni a Temetés táncosok által előadott történetét. Az én olvasatomban ez a két dráma, a Találkozás és a Temetés kötődik szorosan egymáshoz, ezért a két előadás külön-külön és együtt is rájuk épül. A trilógia harmadik darabját képező Takarítás nélkül viszont egyikük sincs igazán, így mindkét előadás megidézi majd.

A Trilógia-tanulmányban engem elsősorban nem a történetek elmesélése érdekel, hanem hogy hogyan lehetséges minél jobban megközelíteni azt a színpadi kommunikációs formát, amelyben az előadó az utolsó sejtjéig önazonos azzal, aki megnyilakozik. Hogy hogyan lehet maximálisan jelen lenni, hogy se a test ne hazudjon, se a hang. Hogy hogyan lehet mind a szerep, mind a színész, illetve táncos a hazugságával vagy igazságával, félrebeszélésével vagy pontos kifejezésmódjával csak és kizárólag önmaga. A kettős bemutató tehát abban az értelemben lesz tanulmány, hogy az alkotás során mennyire leszünk képesek a szövegek könyörtelen őszinteségén belül megtanulni önmagunkat tudni. Persze ehhez Nádast kell tanulmányoznunk és az ő színházi világát, amely szerintem a mai napig nincs, holott kellene, hogy legyen. Nem biztos, hogy nekünk sikerülni fog létrehozni, ám az általa vallott színházi gondolkodásmód és nyelvrendszer annyira releváns és igaz, hogy már attól szép, hogy gondolatilag létezik – még ha soha nem is valósulna meg.”

Gergye Krisztián