Katarina, a történet főhőse – és egyben egyetlen szereplője – őszinte vallomását halljuk arról, hogyan lett egy karmester szeretője, s hogyan hagyta maga mögött addigi életét. Meglehet, hiába.

Katarina egy teljesen átlagos nő, harmincas évei végén. Túl későn és túl hirtelen nyílt ki számára a világ. Egyetlen hibája, hogy meg akarja érteni ezt a világot, be akarja pótolni az elvesztegetett időt. Olykor dühös, talán türelmetlen is. Szavai bátrak, de félelem szövi át őket, melyeket haraggal fed el. Egy szobába zártan összegzi magának önmagát. Önkéntes bezártságban. Mintha csak attól félne, hogy kimondott szavaival kiszökken és végleg eltűnik az a kevés felhalmozott élmény is, melyet megkésve kezdett gyűjtögetni. Szavaiban meg nem élt életének minden keserűsége gyűrűzik. De csak magára dühös. Nem önző, csak elvakult, nem őrült, csak sajátosan racionalista. Olykor túláradó optimizmusa, elszabaduló indulatai naivitást sugallnak, de gesztusai és önreflexiói egy érett nő keserű megéltségét.

Katarina nem hazudik. Régen elnyomott, meg nem élt, tiszta, őszinte vágyait engedi szabadon, kendőzetlenül. Egy vágy mindenek felett: jobbnak lenni. Egy túl hétköznapi ember egy szomorúan hétköznapi világban.

Katarina boldogság-konzerveket készít. Boldogság-befőtt az emlékekből, szavakkal konzerválva. Monológja nem csupán önvallomás, vélt boldogságának megőrzése a cél a szavak által. Élete fontos eseményének hangjegyzete. Katarina kinyitja nekünk élete könyvét...