A kis olasz halászfalu férfinépének java hónapokig halászik a tengeren, a nők pedig várják őket asszonyi hűségük legjavával. A hal sok, a távollét sok, a felgyülemlett érzelem sok. Ebből jó csak a nézők számára sülhet ki.

Az életörömtől és férfivárástól felfűtött nők tüzénél melengeti hiúságát Toffolo, a hosszú távollét helyett az itthon maradást választó inaslegény, aki az alfahímek hiányában kis híján idollá lép elő. Túlélő figura ő, akinek már kölyökként is felmentése volt testnevelésből – mert mindig tudott igazolást szerezni. Nem is csoda, hogy a nőik körül sündörgő Toffolo a hazatérő, felajzott hímegyedek utálatát élvezi. Vagy nem élvezi, de megkapja. És a rázúduló harag szeszélyesebb és veszélyesebb, mint a haragos tenger legzordabb hullámai. Ebben az egyenletben csak a félreértés az állandó, olaszos gőggel fűszerezve különösen robbanékony elegy kavarodik. Nem lehet mit tenni, mint élvezettel kivárni a vihar végét.

Legalábbis így lenne ez helyes, ha nem próbálna meg közbelépni Isidora, a helyi jegyzőnő, aki az ügy eltussolásáért cserébe „csupán” egy kis törődést várna a férfiaktól, kielégítve több évnyi, lappangó szeretethiányát… Van hát rá mód, hogy a nők is igazolják csontroppantó hűségüket, már amennyiben a féltékenységből elkövetett testi sértés annak minősül. A halászszezon végén a felkorbácsolódott érzelmek tengerén az álmok helyett így hát mindenki a másikat kergeti.

De minden jó, ha a vége nő. Két hosszú út között az életet élvezni akaró embereknek mindez talán előjáték, hogy még nagyobb hévvel dőlhessenek egymás karjába. Hiszen ki tagadná ezt az íratlan tényt, hogy a szeretkezés egy kiadós veszekedés után a legédesebb…