Egy tisztességes krimi-vígjátéknak – mint amilyen a Hazudj inkább, kedvesem! – elengedhetetlen kelléke az ágy alatti mozdulatlan test, Bohoczki Sára pedig példás halott szinte az előadás teljes hossza alatt, és én azon gondolkodom, vajon egy színésznek egy tízes skálán mennyire lehet pocsék másfél órán keresztül krumplis zsákot alakítani. Persze, van egy kis koreográfiája, amely egy árnyalattal tágabban értelmezi a hullamerevség fogalmát a szokottnál, a többi szereplő bosszantására és a közönség nevettetésére. Meglehetősen szórakoztató az is, hogy arcát egészen Tim Burton-filmesre sminkelik a szünetben, a második felvonásban már konkrétan krétafehér. 

De nincs itt nagy zűr, vagyis van, de mint minden ilyen agyonbonyolított vígjátéknál, ügyesen ki lehet belőle mászni, erről a szerző, Alfonso Paso gondoskodik. Tudják, van az a mese, amelyikben a nem tudom milyen állatok elmennek fát hasogatni, és otthon hagyják a kiskakast azzal, ha jön a róka, akkor kukorékoljon, és hazajönnek segíteni. A kiskakas végtelenül unatkozik otthon, úgyhogy kukorékol, a többiek rohannak haza, róka sehol. Ezt még eljátssza párszor a kiskakas, aztán, mikor tényleg jön a róka, akkor a haverjai röhögve hasogatnak tovább ahelyett, hogy segítenének. Valami ilyesmi a Hazudj inkább, kedvesem! alapszituációja is. Vagy mégsem ilyen egyszerű a helyzet?

Paso drámájának helyzetkomikumokra épülő jelenetei nem adnak túl sok lehetőséget arra, hogy a színészek valódi embereket játsszanak, így azok a zsánerfigurák szintjén rekednek. Szamosi Zsófia karaktere az említett, ibseni értelemben néha felvillant valami mélységet, főképp azokban a pillanatokban, amelyekben a férjével beszél. A férjet, Carlost játszó Marton Róbert az elsőtől az utolsó pillanatig beképzelt, arrogáns görény, kicsit egysíkú karakter, nem csoda, hogy a hazudós drámakirálynő feleség az előadás elejétől fogva sokkal szimpatikusabb, ahogy Chován Gáborszerencsétlen, szánni való balféke is jóval rokonszenvesebb. Chován Lorenzo figurája különben nagyon hálás vígjátéki szerepkör, ő maga pedig határozottan vígjátéki karakter. Nem véletlen, hogy az előadás leginkább könnyesre nevettető jeleneteit éppen neki köszönhetjük.

 

 

Bár a már fentebb említett férfi-nő viszony, vagyis annak egzisztenciális része arra enged következtetni, hogy az előadás nem napjainkban játszódik, a színpadi látvány nem erősít meg bennünket ebben, semmikor vagyunk egy madridi lakásban, ahol tárcsás, vonalas telefon van, meg olyasmi porszívó, amilyen nekem van otthon. A tér és a jelmezek színvilága viszont nagyon markánsan reflektál az előadás szereplőire és szövegére: alapvetően minden fekete, fehér és szürke árnyalatú, kicsit egy régi fekete-fehér film érzetét kelti színpadkép, vagy ha már krimi, akkor a film noirokét. Mindettől határozottan különbözik, és emiatt sokkal hangsúlyosabbá is válik Szamosi Zsófia égő vörös ruhája, vörös haja, ragyogó ékszerei. Ő a szürke dögunalomban, a konvencióknak megfelelő hazugságok közötti létezésnek az egyetlen színes egyénisége, talán erre reflektál a látványbeli differencia.

 

 

Znamenák István rendezése a Budaörsi Latinovits Színházban beteljesíti, amit vállal, igaz, nem vállal sokat: egy technikailag profin megírt, ugyanakkor roppant sekélyes vígjátékot adaptál színpadra, mindezt kitűnő ritmus- és arányérzékkel. Az eredmény egy nagyon vicces előadás, amelyet már százszor láttam életemben, és valószínűleg még százszor fogok, nevetek majd rajta mindig, aztán két nap múlva elfelejtem.