„Nem gondoltam mondjuk, hogy ilyen sok időm van”
Barna Zsombor
„Ohne spila, gyerekek!” – hangzott mindig az emblematikus mondat az árnyjáték vizsga összpróbái előtt Blasek Gyöngyi tanárnőtől. Ez 2014 körül volt, akkor még a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves bábszínész hallgatója voltam. Pár év múlva leszerződtem a Budapest Bábszínházhoz, így tanítványából kollégájává avanzsáltam. És ezt az emblematikus mondatot azóta is ismételgetem magamban premierek előtt. Valahogy megragadt bennem, ahogy Gyöngyi egész személyisége magával ragadott. A fiatalokra irányuló figyelme, nyitottsága és rugalmassága példaértékű és egészen kivételes. Több, mint fél évszázada erősíti a Bábszínház társulatát, és amikor tavaly a társulattal ünnepeltük a 80. születésnapját, ő nem magát ünnepeltette, hanem az én névnapomat emelte ki, ami pontosan egybeesik az ő születésnapjával. Azt gondolom, ez elég sokat elárul a személyiségéről. Hát igen, ő a mi „Gengszter nagyink”, a csodálatos Blasek Gyöngyi.
– Blasek Gyöngyi: Hát… leültem. Nagyon-nagyon örültem és meglepődtem, mert nem számítottam rá. Nekem ez azért nagy öröm, mert ez abszolút a színházi szakmának, nemcsak a bábos szakmának, hanem átfogóan az egész színházi szakmának az elismerése.
B. Zs.: Te vagy az első, aki bábosként megkapta a végtelenül sokszínű művészként és a színházi szakma nagy szervezőjeként ismert Gobbi Hildáról elnevezett életműdíjat. Ismerted őt személyesen?
– B. Gy.: Gobbi valahogy az egész életemen keresztül kísért, és mindig voltak gócpontok meg sarkalatos pontok, amikor egyszer csak megjelent és meglehetősen közeli – azt nem mondom, hogy baráti, mert erről szó nincsen – ismeretségbe kerültünk egymással. Először, amikor a Jedlik Ányos Gimnáziumban érettségiztem, és ott volt egy színjátszó kör, ahol valaki kitalálta, hogy csináljuk meg a Peer Gyntöt, amiben úgy döntöttek, hogy legyek én az Aase anyó. Már akkor!
– B. Gy.:Még nem voltam tizennyolc. Tizenhét! (nevet) Elkezdtük próbálni, és – nem tudom, hogy a bátorságot honnan merítettem, de – úgy döntöttem, hogy megkeresem Gobbit, elmondom neki, hogy ezt fogom játszani, és hogy adjon nekem tanácsot. Fogtam magam és elmentem a Nemzeti Színházhoz, odamentem a művészbejáróhoz, bementem a portára és mondtam, hogy „én Blasek Gyöngyi vagyok, és a Gobbi Hilda művésznővel szeretnék beszélni” – és erre fölvezettek hozzá. Ez már önmagában csodadolog. Előadás előtti, készenléti idő volt, mert az öltözőjében – épp Racine Phaedra-ja ment – már elő volt készítve a ruhája. Bemutatkoztam, mondtam, hogy ez és ez van, leültetett és elővettem a szövegkönyvet. Elkezdtem olvasni Aase halálát. Amikor elolvastam, szépen megköszönte, és megjegyezte, hogy nagyon érdekes és kedves jelenség vagyok, és hogy az tetszett neki az előadásomban, hogy nem kezdtem el spilázni, hanem csak olyan egyszerűen mondtam el a monológot. Ennyi.
A következő alkalommal a Bábszínház negyvenéves évfordulóján találkoztam vele. Illetve nem a Bábszínház, hanem a „felszabadulás” negyvenedik évfordulója volt, és annak is, hogy a Bábszínház épületében volt az első színházi előadás a háború után. A Karnyónét mutatták be 1945. február 23-án. És elhatároztuk páran, hogy mutassuk be mi is a Karnyónét, mégpedig szicíliai marionettel. Az előadás különlegessége az volt, hogy a bábok azokra a színészekre hajaztak, akik annak idején a nyitóelőadást játszották, tehát a Karnyóné bábját Gobbi Hildáról mintázták. És erre az előadásra meghívták az egykori előadás még élő szereplőit, Gobbit, Lázár Gidát és a többieket. Nagyon sikeres előadás volt, rettenetesen tetszett nekik.
A következő kapcsolódás az volt, amikor megkaptam az Aase-díjat, amire Meczner János (1994 és 2020 között a Budapest Bábszínház igazgatója – a szerk.) terjesztett fel 2006-ban. Most pedig megkaptam a Gobbi Hilda-életműdíjat.
Elmesélem az első emlékemet rólad. Az első előadás a Budapest Bábszínházban, ami igazán mély nyomot hagyott bennem, az A hattyúk tava volt, Balázs Zoltán rendezésében. Te voltál benne a mesemondó, narrátor. Ültél a színpad közepén egy hatalmas nagy trónuson. Csak ott ültél, meg se mozdultál, mégis olyan szuggesztív módon és csodálatos orgánummal mesélted a történetet, hogy az engem teljesen magával ragadott. Ehhez kapcsolódva kérdezném, hogy te hogyan élted meg azt a próbafolyamatot, és mit kaptál Balázs Zolitól akkor?
– B. Gy.:Masszív volt, mint minden Balázs Zoli-próbafolyamat, -workshop és -előadás. Hallatlan, mi mindent köszönhetek neki. Az, hogy engem újra felfedezett a színházi szakma, az nagy részben Zolinak köszönhető, illetve Meczner Jánosnak, mert hogyha a Meczner nincs, akkor nem találkozom Balázs Zolival sem. Egy nagyon tehetséges, nagyon agilis fiatalembernek gondoltam, de hát eszembe nem jutott volna, hogy ő valaha ide, a Bábszínházba fog kerülni. És akkor egyszer csak hallom, hogy jön Faustot rendezni, ami előtt tart nekünk egy workshopot. És ezalatt a workshop alatt meg a Faust próbafolyamata alatt valamit kinyitott bennem és felszabadultam.
– B. Gy.:Hatvannyolc éves voltam? Lehet, hogy csak hatvanhét!
Balázs Zolinak elég markáns színészvezetési stílusa van. Szerinted egy rendező-színész viszonyban mi a szerencsésebb, az alá-fölérendeltség, vagy ha egyenlő értékű alkotótársként kezeli egymást színész és rendező?
– B. Gy.:Ez teljesen változó. Zolinál sem volt egyenlőség. Én dolgoztam vele a Maladypében is, a Don Carlosban és az Egmontban is. Szó nem volt ott egyenlőségről, de alá-fölé rendelt viszonynak sem mondanám. Ilyen alá-fölérendeltséget én nem is nagyon tapasztaltam, talán csak a régi érában.
Úgy tudom, a régi nagy Állami Bábszínházas előadásoknál ez jellemző volt.
– B. Gy.:Így van, annak idején nem lehetett másként. Akkor nekünk evidens volt, hogy ez így működik. Alá-fölérendeltség van. És ha végiggondolom, Alföldi Robival sem volt „egyenrangúság”. Keményen az történt, amit Robi akart. Meg Szikszai Rémusznál vagy Hoffer Karinál. Ha például a Karival (Hoffer Károly, bábszínész, rendező, bábtervező) való kapcsolatunkat nézem, nyilvánvalóan egyenrangúak vagyunk, de amikor engem Kari rendez, akkor elismerem, hogy alárendeltje vagyok, mert tudomásul veszem, hogy nem működik másként. De ezt inkább ne nevezzük fölérendeltségnek. Nevezzük annak, hogy a rendező az, aki kívülről látja, hogy mit akar. A színész pedig az, aki belülről szeretné azt adni, ami benne van. És nyilvánvaló, hogy a rendező, aki ezt kívülről látja – egy külső szem –, az jobban látja.
Olvasható rólad, hogy háromszor jelentkeztél a Színművészeti Főiskolára, majd végül kellékes lettél itt, a Bábszínházban, és ’65 óta vagy a társulat tagja. Igaz ez?
– B. Gy.:Nem vettek fel a Színművészetire. Amikor harmadszor is jelentkeztem és megint elküldtek, akkor úgy döntöttem, hogy hát akkor ezt nem. Az érdekel, hogy ezután hogy kerültem a Bábszínházhoz?
Igen. Háromszor kiraktak a Színművészetiről. Hogy jött utána a Bábszínház?
– B. Gy.:Több szálon futott a dolog. Érettségi után bekerültem a Gamma Optikai Művekbe mint betanított munkás. Itt lehúztam majdnem öt évet. Szivattyúkat kellett összecsiszolni. Szóval ott voltam a Gammában, és mellette jártam egy magántanodába, Bende Miklóshoz. És egyszer a Bende azt mondta, hogy most szépen összecsomagolunk és elmegyünk a Szovjet Kultúra Házába és megnézünk egy árnyjátékot. Egy kínai árnyjátékot! Akkor láttam először kínai árnyjátékot, amiben többek között Bánky Robi (Bánky Róbert, bábművész, rendező 1930-1991 – a szerk.) játszott. És ezek már azok a bábok voltak, amikkel aztán később tanítottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Például a híres/hírhedt „Rókabűvész”. Aztán az előadás után bemutatkoztunk egymásnak és ennyi.
– B. Gy.:Nem, én akkor még mindig nem gondoltam a bábszínházra. Nem sokkal később láttam egy újságcikkben, hogy pantomim stúdió indul a Hegedű utcában. Elmentem oda és a tornateremben ült egy bajszos úriember, aki akkor – mint kiderült – az Állami Bábszínház főügyelője volt. Tőle tudtam meg, hogy felvételt hirdetnek az Állami Bábszínházba, gazdasági elszámolónak. Gondoltam, ott a helyem. Fel is vettek, de ez nem tartott sokáig, mert a színháznak az egyik kellékese megbetegedett, és helyette én kerültem oda. A kellékezésből rengeteget tanultam: az összes manuális készséget, az untermankodást. A színházi nyelvet a kellékezés alatt sajátítottam el. Aztán elindította Szilágyi Dezső (bábművész, 1958–1992-ig az Állami Bábszínház igazgatója – a szerk.) a bábszínész stúdiót – akkor jelentkezett a Pataky Imre, Gyurkó Heni, Erdős Pisti, Kalmár Éva, tehát ez az első társaság –, és a második osztályba engem is felvettek, és akkor csináltam mellette azt is.
Amikor 26 évesen társulati tag lettél, volt valami elképzelésed a pályádról?
– B. Gy.:Nem volt. És a kellékezésből nagyon nehezen szabadultam, hiába vettek fel a stúdióba, nem akarták, hogy abbahagyjam a kellékezést. Sajnos túl jól csináltam. De nekem volt egy olyan érzésem mindig, hogy „nem baj, gyerekek, van időm”. Nem gondoltam mondjuk, hogy ilyen sok időm van, de azt éreztem, hogy van időm.
Akkoriban éreztél bármiféle megkülönböztetést vagy negatív felhangot azzal kapcsolatban, hogy valaki „bábszínész”? Én úgy tudom, hogy sokáig élt egyfajta lenézés a prózai színészek részéről.
– B. Gy.:Talán ma már nem annyira, de azért még ma is jelen van. Látok egyfajta érdeklődést a műfaj iránt, de ugyanakkor… nem is tudom. Amikor például az Egyetemen tanítottam, akkor is volt olyan, hogy „a bábos osztály” és „a színészek”. Aztán amikor látták az előadásokat, és látták, hogy ez micsoda dolog, akkor meg hüledeztek. Mindig volt egyfajta tisztelet a bábszínészek felé, de közben nem mertek közeledni, mert mindig volt benne valami misztikus, varázslatos. Vagy talán hajlamosak elfeledkezni rólunk? Lehet, hogy ez csak az én érzésem, nem tudom.
Ezzel mondjuk pont szembe megy az, hogy idén te kaptad a Gobbi Hilda-életműdíjat.
– B. Gy.:Ez csodálatos. És talán nem is a mostani éráról beszélek. Régebben azt láttam, hogy a színészkollégáknak fogalmuk sincs arról, hogy ez milyen nehéz műfaj.
– B. Gy.:Aztán amikor felvételiztem a bábstúdióba, ő segített nekem felkészülni. De azt meg nem tudom mondani, hogy a mi érzelmi kapcsolatunk hogyan alakult ki. Annyi biztos, hogy ő akkor már válófélben volt Jókai Annával (költő, író, 1932-2017). Köztünk akkor valahogy így kialakult ez a dolog. Robi rendszeresen járt hozzám, és egyszer feljött és megkérte a kezemet.
Találtam egy régi interjút, 2004-es, az est.hu-nak adtad: „Riporter: Férje, az áldott emlékű Bánky Róbert színész-rendező volt, leánya Eszter szintén a társulat tagja. Ki folytatja a családi tradíciót? B.GY.: Férjem nagyon hiányzik, nemcsak a családnak, hanem a színháznak is. Olyan alkotó egyéniség, aki tele volt sziporkázó ötletekkel, ami most nagyon kellene. Leányom elvégezte a Bábszínész képző tanfolyamot, teljes megszállottsággal és imádattal csinálja ezt a műfajt. Unokám Sára 9 éves, s miután mind a ketten nagyon sokat dolgozunk, ő a színházat szinte második otthonának tekinti. Később majd eldönti, mivel is szeretne foglalkozni.”
– B. Gy.:És ez így maradt…
Így maradt. Ott van Eszter, mint bábszínész és Sára, aki most bábszínész hallgató az Egyetemen. Neked milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban? Mert ez nagyon ritka, hogy egy családban generációkon keresztül így öröklődik a bábszínház szeretete.
– B. Gy.:Ezt az anyatejjel szívták magukba. Szerencsétlenek mást nem láttak, érted? Sárában volt valami reményem, mert mikor kilenc hónapos volt és Eszterrel próbáltunk karácsonyra valami árnyjátékot, bevittük az egyik szobába a paravánt és veszettül próbáltunk, és a Sára meg állt a rácsos ágyikóban, betoltuk őt is, hogy mégse külön szobában legyen és hát valami bestiálisan ordított és rázta a rácsot, és akkor gondoltam, hogy talán ő mégse fogja ezt az utat választani, de aztán nem így alakult. Nézd, ez egy olyan dolog, hogy tényleg mást nem láttak. Az Eszter sem. Ő is azt látta, hogy még karácsonykor, szenteste is a stúdióban próbáltuk a különböző árnyjátékokat a Robiékkal.
Úgy tudom, hogy Bánky Róbert sokat rendezett is téged.
– B. Gy.:Igen, meg az árnyjátékot, mint olyat, ő hozta be és ő újította fel a Bábszínházban. Zseniális manuális készsége volt. Amikor még térképész katonatiszt volt, akkoriban voltak itt a kínaiak és hozták be a kínai árnyjátékot, amit ő látott a tiszti klubban. És akkor ez megragadt benne. Azokat a műsorokat, amikkel jártuk a világot, mind Robi tervezte és készítette el.
Te eleinte a Bábszínház utazó társulatának voltál a tagja, igaz?
– B. Gy.:Rengeteget tájoltunk, vidékre jártunk.
Jól tudom, hogy ekkor a Bábszínház égisze alatt volt egy benti „nagy” társulat és voltak mellette kisebb utazó társulatok is?
– B. Gy.:Igen, így kezdődött az egész, aztán Szilágyi fejlesztette ezt magas szintre. Óriási igény volt a vidéki tájolásra, és tulajdonképpen ő „leterítette” az egész országot. Volt egy benti társulat, meg volt a tájszínház. És ebben is volt egy komoly ellentét. Hierarchia.
– B. Gy.:Egész a végén kerültem be ebbe a „nagy” társulatba. Akkoriban, amikor kettévált az Állami Bábszínház, és lett külön a Kolibri Színház a Jókai téri épületben és a Budapest Bábszínház itt, az Andrássy úton.
Ekkor hirtelen nagy szükség lett a fiatalokra. A fiatal művészek nagy része átment a Kolibribe, amivel generációs szakadék képződött. Akkoriban indult el a bábképzés a Színművészeti Egyetemen, ahová Meczner tanár úr téged is hívott árnyjátékot tanítani.
– B. Gy.:Egy komplett generációváltás volt, ekkor jött egy új éra. Az Egyetemen is: Ács Norbi, Ellinger Edina, Pethő Gergő, Teszárek Csabi, Tengely Gábor, Fodor Ancsa…
Az egy jól sikerült első osztály volt.
– B. Gy.:Jó volt. Korábban már tanítottam az Állami Bábszínház stúdiójában és vidéken is, de nekem is az volt az első osztály, akiknek árnyjátékot oktattam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
Azóta négy osztálynak is átadtad az árnyjátéktudásodat az Egyetemen. Mindig ugyanaz volt az elképzelésed, vagy az osztály összetétele alapján változott a munkamódszered?
– B. Gy.:Volt egy alap, de nem volt egyszerű. Volt egy elképzelésem, és tudtam, hogy mit szeretnék, és hogy miért szeretném azt. Tudtam, hogy nem azzal fogják keresni a kenyeret, hogy folyamatosan kínai árnyfigurákkal játszanak, de egy olyan közösségi munkát, manuális készséget, fegyelmet, toleranciát, egymáshoz való alkalmazkodást tanultak, amit aztán bárhol kamatoztathattak.
Mit tartottál fontosnak a tanításban, ha a technikai tudást nem vesszük figyelembe?
– B. Gy.:Valahogy minden osztállyal olyan szeretetteljes kapcsolat alakult ki, ami már akkor is inspirált. Szerettem volna megértetni veletek, hogy én nem szívatni akarom a társaságot, hanem azért csinálom, mert tudom, hogy ennek mi az értelme. És mindegyik osztályban volt egy, akit annyira megfogott az árnyjáték, hogy ezt tovább vitte. Kuthy Ági például.
Nem tudom, tudod-e, de a szakmában híres vagy arról, hogy mennyire nyitottan állsz a fiatalokhoz. Ez a fajta nyitottság és rugalmasság szerintem nem kimondottan jellemző a korosztályodra. Honnan jön ez neked?
– B. Gy.:Ez a nyitottság meghozza gyümölcsét. Én például rengeteget tanultam és rengeteg energiát kaptam tőletek. El nem tudjátok képzelni, mennyit. Az, hogy én idáig eljutottam, hogy megkaptam a Gobbi Hilda-díjat, azt nektek is köszönhetem. Ezt nem tudomásul venni, az csacsiság lenne.
Van szerepálmod? Van olyan, amit még nagyon eljátszanál?
– B. Gy.:Azt hiszem, hogy nincs. A sors kegyeltjének érzem magam, mert valahogy én soha nem kértem szerepeket, de mégis jöttek. Most is azt mondom, hogy ha valakinek megtetszem, és még bírom fizikailag, akkor én készen állok. Az idő múlik, de igyekszem úgy karbantartani magam, hogy még bírjam a dolgot.
