Nyár elején mérföldkőhöz ért a Centrál Színház: a Főváros végre meghozta a régóta várt döntést és eladta a színházat üzemeltető nonprofit kft-t Puskás Tamás igazgatónak. Mióta várt erre?
– Először 2015-ben jártunk közel ahhoz, amit ma elértünk. Akkor írták ki először a színház privatizációs pályázatát. Egyedüli pályázó voltam a 192 millió Ft-os vételárra de nem kaptam meg a színházat. Durván leegyszerűsítve, most, két évvel később azért lett 50 millió Ft a kiírás, mert közben új előcsarnokot építettünk a színháznak. A Főváros tudniilllik nem tudott mit kezdeni a cég értékelésekor azzal a ténnyel, hogy a kasszában volt 170 millió Ft. Egy nonprofit kft-t ugyanis lehetne akár nullára is értékelni, nem érdemes ugyanis tőkét beletenni, hiszen nem lehet hasznot kivenni belőle.

Azonban a 170 milliós pénztárral nem lehetett mit kezdeni. Az pedig úgy keletkezett, hogy a kezdeti szegénységünk miatt, mi minden garast az élére raktunk, és mire eljutottunk odáig, hogy szabad utat adtak a privatizációs szándéknak, addigra ennyi halmozódott fel. Na ez volt a baj. Végül ebből alakítottuk át az előcsarnokot, s mire újra kiírták a pályázatot, már minden rendben volt. Gazdasági szempontból egyébként az eladó érvelése tökéletesen érthető.

Vajon a színháznak ártott vagy használt, hogy csak most került magánkézbe?
– A privatizáció egybeesik a színházi működésünk csúcspontjával. Ami a tavalyi évadban sikerült, az meghaladhatatlan. 2015/16-ban még átlagosan havonta 25-27 előadást játszottunk, 2016/17-ben viszont már 35-36-ot. Vagyis az előadásszámunk havonta legalább egyharmadával nőtt, a jegybevételünk pedig 40%-kal. Egyetlen évad alatt. És ekkor sikerült a régóta dédelgetett terv is, megvásároltam a színházat. Az egybeesés aligha véletlen. A My Fair Lady akkora siker lett, hogy már a bemutató

pillanatában látni lehetett, legalább havi 10 előadást kíván. Ilyen sikerünk eddig még nem volt. Akkorát taroltunk vele, mint máskor két nagyon sikeres bemutatóval egyszerre. A havi pénztárnyitás napján pár óra alatt elfogynak rá a jegyek. A Házassági leckék középhaladóknak pedig szintén váratlanul lett kirobbanó siker. A kettő együtt egészen új helyzetet teremtett.

Milyennek ígérkezik a következő évad?
– A nagyszínpad sikerei mellett végre elérkezett az idő, hogy „bekebelezzük” a kisszínpadot. Valójában ez már 13 éve várat magára. Kivételes helyzetben vagyunk, nemigen van más budapesti kőszínház, amely egy épületen belül két színházat mondhat magáénak. A Centrál Színház égisze alatt– 2008 óta működünk ezen a néven – a nagyszínpadra készítettünk előadásokat, a kisszínpadot pedig „bérbe adtuk”. Ilyen befogadott előadás volt az előző évadokban a Kövek a zsebben, a Nézőművészeti főiskola vagy a Lepkegyűjtő.  Természetesen néhány saját bemutatót is tartottunk, de alapvetően nem használtuk ki a Radnóti Színház méretű színpad lehetőségét. Most, hogy a nagyszínpadi előadások ilyen bombasikerrel futnak, ideje belaknunk az emeleti játszóhelyet is. Márciusban lesz az évad egyetlen nagyszínházi premierje, Molnár Ferenc Delila című darabja. Színháztörténeti pillanat lesz, ugyanis éppen ezen a színpadon, 80 évvel ezelőtt, itt tartották a darab ősbemutatóját Darvas Lilivel és Somlay Artúrral a főszerepekben.

A kisszínházban búcsút vettünk 10 előadástól, amelyek egészen júniusig ott vendégeskedtek, marad három, illetve a Leenane szépe című saját produkciónk, és idén hat új bemutatót tartunk. Szeretnénk elérni, hogy a nagyteremmel egyenrangú, önálló értékkel bíró játszóhellyé váljon. Tehát az idei évadtól olyan produkciókat mutatunk be itt, amelyek a nagyszínpadiakkal egyenrangúak. Gyorsan elsorolom őket. Bergman Persona-ját Györgyi Annával és Balsai Mónival; jön a Hajmeresztő című krimikomédia, a rég radnótis siker, ahol a nyomozásba a nőzőket is bevonjuk; Pokorny Lia one-woman show-ja: Dolgok, amikért érdemes élni címmel készül; jön egy remek off-Broadway komédia, az Ájlávjú; végül Alföldi Róbert színpadra állítja Ibsen Kísértetek című darabját, Básti Julival a női főszerepben és a Gáspár-testvérekkel, akik ritkán láthatók együtt, egy színpadon.

Mi az, amit nagyon vár az évadban?
–A privatizáció nem hoz különösebb változást az életünkben, hiszen ha eddig nem úgy vezettem ezt a színházat, mintha az enyém volna, az bizony vetne föl kérdéseket. Színházcsinálónak nem lehet más a célja, mint hogy színházzal élni segítsen a mindig változó közönségének. Olyan történeteket meséljen, amelyik örömöt okoz, gyógyítja és boldogítja. Szerintem ez a színház titka. Sosem értettem, miért kell megkülönböztetni a szórakoztató színházat az úgynevezett komoly színháztól. Azt sugallja, hogy az egyik színház komolyan veszi a nézővel való törődést, a másik viszont nem. Szerintem ez tévedés. Nekem egy remek előadásban mindkettő benne van. Ha egy kiugróan jó előadás nem szórakoztat is a megoldásaival, egy fabatkát sem ér.

Konkrét változást a kisszínpad szerepének változása fog hozni. Többek között azzal is, hogy nehezebb lesz egyeztetni a színházon belül is a két párhuzamosan futó játszóhely szereplőit. Így nagyobb figyelem fordul azokra a színészekre, akik nem a társulat tagjai, de rendszeresen nálunk játszanak. Ők lassan már „otthon vannak” nálunk. És ha lassan is, de készülünk a következő évadra, amikor majd messzebbre merészkedünk, olyan vendégrendezőkkel, akik eddig még nem fordultak meg nálunk. De erről majd egy év múlva beszélgessünk.