László Miklós darabja legendás mű, a szerző és több játszó színésze roppant sorshálójával. Mivel mindezt beleírta a látszatra könnyed bolti történetbe – sőt a honi történelem, a közeljövő is megihlette – végül nem kerülhetem ki ezt az olvasatot, a színházművészek sorsát sem. Amúgy a Bajor Gizi Színészmúzeumban éppen most az OMIKE (a zsidótörvények következtében a művészetből ki- és a színpadról letiltottakat segítő szervezet) működését idézi egy információban gazdag, tanulságos tárlat – kurátor: Gajdó Tamás.

Kezdeném az Illatszertárt most bemutató színházzal. A mai Centrál az a színházi tér, ahol – ez akkor a Vígszínház kamaraszínpada – 1937-ben átütő sikerrel mutatták be ezt a művet. Most ezt a „régi helyet” idézi a színpadképhez tartozó portál. A néhai Vígszínház szellemét eleveníti meg Horesnyi Balázs díszlettervező. Még függöny előtt láttat egy finom plasztikájú zöld-arany színpadkeretet. Magát a bérházat 1895 körül emelték (a színház udvarba építésének ideje és tervezője ismeretlen). A Vígszínház anyaépületét pedig 1896-ban építette Fellner és Helmer. Képi értelemben a legendás ezredévi ünnepségek idején járunk akkor is, amikor felmegy a függöny. Pompázatos pesti boltbelsőt látunk. Fehér eklektikus ékszerdobozt, melynek mintái a Kossuth Lajos utca 15 alatti (éppen veszélybe került) néhai Mönchengrätzi cipőbolt, vagy szemben vele az egykori Neruda drogéria, a szépemlékű Petőfi Sándor utcai Brammer divatház, a Váci utcai Philantia virágüzlet vagy az Új Kígyó Patika a Ferenciek terén. A polgári világ semmibe foszlott kereskedelmét őrző emlékművek. Az abban való viselkedés felidézése a játék érdeme, példabeszéd. Persze a stábnak szép feladat is. Teljesítik. Az előjátéknak megrendezett reális karácsonyi sürgés viszont kis ideig szinte Arnold Wesker Konyháját előlegezi.
A szünetben jut idő az ősbemutatóra emlékező tablók tanulmányozására is – akkor a díszlet nem visszatekintő volt, inkább a két háború közötti Pest modern építészetével tartottak lépést. A nemrég az Iparművészeti Múzeumban kiállított art deco világát lehet sejteni az archív-fotó részletéből. A kép az akkor a darabot sikerre vivő Kabos Gyula, Ráday Imre és Muráti Lili figuráira fókuszál. A jelmezeik is inkább a jövőbe, semmint a pár mondattal megidézett, de fontos családi előzményekre utalnak.

László Miklós néhány sora egy „Váczi uccai” illatszerbolt nyomán megálmodott Hammerschmidt drogériát úgy eredezteti, hogy a tulajdonos a patikus atyai örökséggel együtt járó éjjeli ügyeletekbe belefáradt és – a régi berendezést megtartva – átnyergelt a kényelmesebb illatszer-kereskedelembe. De épp ezért fontos neki a „hely szelleme”, ez is motiválja a mű végén, amikor nem meghunyászkodva, de „mégsem válik”. Hű az őseihez, a polgári miliőhöz, a kereskedő etikához. Az nem derül ki, csak több mint valószínű, hogy László Miklós saját polgári származását, lecsúszását is megírta a remek szerepekbe.
László Miklós ugyanis 1903-ban Leitner Nicolaus néven jómódú, kilencgyerekes pesti zsidó családba született. Miután apja fiatalon meghalt, az amúgy is fogyatkozó vagyon gyorsan elúszott. Miklós, legidősebb fiúként besegített nyolc testvére felnevelésébe. Dolgozott cukorkakészítőnél, ruházati bolti eladóként, nyakkendő ügynökként, gépíróként és petróleumgyárban.
Végül elvégezte a Színiakadémiát. Kis szerepekkel kezdte: a Vígben játszotta Molnár Ferenc Egy, kettő, háromjában „de Fabert”, Az ördögben „Andrást”, Móricz Zsigmond Úri murijában a „Csaposlegényt”. De ugyanitt volt Galsworthy Az ezüst kazettájában „Munkás” is. Az Andrássy úti Színházban Lengyel Menyhért Tihamérjában a „Kalauz” volt. Az úri lány szobát keres (Balogh Béla, 1937) című moziban pedig a „Pincér” volt. Megízlelte a kis szerep gyötrelmét. És az Illatszertárba csak „nagy kisszerepeket” írt. Amúgy színészetéről Schöpflin Aladár úgy nyilatkozott: ígéretes komikus.

Visszatérve a Centrál Illatszertárba: jól működik minden. Tudjuk, Kern András 26 éve játszotta már a jófiút – „Asztalos urat”. Most ő lett az idősödő főnök, „Hammerschmidt úr”. Aki egy vélt szerelmi háromszöget kivédendő hisztérikusan kirúgja az ártatlan Asztalost. Az általam látott 25. előadáson Simon Kornél játszotta az egykori Kern-figurát. Mindketten a felsőfokot nyújtották. Pörgősen precízet. Kernnek minimum két története van megírva, az egyik a basáskodó főnöké, a másik az őt meglepő fordulat után összeomló, lélekben kisembernek megmaradt, megcsalt férjé / orránál fogva vezetett emberé. Hammerschmidt széles skálát kínál egy nagy színésznek, igazi jutalomjáték – él is az alkalommal. De Asztalos figurája is duplafenekű: előbb intrikus kisfőnök. Majd szexuális nyomorában, egy testi szerelemtől mentes jeligés levelezésben vergődő, gátlásos, de kitartóan szívós fiatalember. Kicsit Cyrano, kicsit Agárdi Péter A néma leventéből. Simon Kornél kevés eszközzel játssza az összetett jellemet, teret hagyva Kern András és Pokorny Lia – „Balázs kisasszony” – színészetének.
Pokorny már-már vénlányszerepe zseniálisan megírt nőalak. Balázs kisasszony a szerepbe beleszépül. Evvel a nővel bele lehet vinni a civil illatszertárba a színházi öltözők/büfék intrikájából merített élettapasztalatot. Ahogyan László Miklós ezt eleve bele is írta. De mindez csak a stáb és a színpad tökéletes összjátékában tud ennyire tökéletes élményt adni.

A díszletben sok a szép részlet, a homokfúvott rajzolatú üvegkirakat, a boltberendezés asztalos-remek, és pazar a csillárparádé. A precíz reklámtábla idézetek ráadások. Ebben a túlfűtött enteriőrben mozogni, végszavazni nem könnyű feladat. Talán ez magyarázza, hogy Puskás Tamás rendezése csak egyszer használja a pult csapóajtó-fedlapját, a bejárat működő rolóját, és az utca világát „hideg téli” effekt-világítással megragadni kínáló szcenikai lehetőséget is. A hangsúly a színészi munkán van.
A kisebb szerepek itt tehát nagy alakításokra adnak alkalmat. Elsősorban a „Sípos urat” játszó Cserna Antalnak. Akiről megtudjuk, hogy Doberdo túlélője, aki ha jól számolom, éppen 1914-ben nősült. De túlélte Trianont és a 29-es nagy világválságot – pszichés fejlődése hiteles: épp retteg, hogy kirúgják. Ezért szinte jágói gonoszsággal rágalmaz. És nagy vallomását úgy készíti elő, hogy mi nézők el se akarjuk hinni. Pedig csak néhány év, és tömegesen jönnek majd hasonló meglepetések Magyarországon és a visszacsatolt részeken. Az író egy még nagyobb, még látványosabb fordulat eljátszását teszi lehetővé Szemenyei Jánosnak, aki „Árpádot”, a segéd figuráját szinte kettős szerepként formálja meg. Úgy tűnik, Árpád sokáig szinte gyermeki szeretettel szolgálja a céget és fejét, Hammerschmidt urat. Azután a cég átrendeződése során előbújik belőle a zsarnok. Az új kifutót egzecíroztató – „Jancsit” remekbe rajzolja Papp János – Árpád pimasz, semmit nem tisztelő törpe-hatalmassággá vedlik át. Apró, máig naponta tetten érhető mikrorealizmus ez. Hozzá egy pici, de előremutató ötlet: Árpád visszaönti a már használt pohár vizet a vásárlóknak kikészített kancsóba… Az író, a rendezés és a színészek együtt, sokatmondó történelmi áthallást is érzékeltetni képesek. Érezzük, hogy vagy Árpád lesz a nemsokára árjásítandó bolt strómanjává. És/vagy nyilas suhanccá is előléptetheti t a következő néhány év. Amit a szerző már nem vár be Európában.

Mielőtt személyes, de igen teátrális sorsára kitérnék, elismeréssel kell szóljak a vígjátéki gépezet sodrásában is emblematikus személyiséget formáló Vári-Kovács Péterről – ő a már-már a gendert előrevetítő, selyemfiúként élő „Kádár úr” – , Földes Eszterről – a hasonló habkönnyű morállal csillogó „Rátz kisasszonyról”. És Éless Béla – „Rendőréről” –, Uri István – „Detektívjéről” – és Borbás Gabi – „Molnár kisasszonyáról” – a kor, és a mű tipikus figuráinak nagy precizitást igénylő megformálóiról. És dicséretes a figyelmük is, mert Rátkai Erzsébet pontos jelmezei stílusérzéket igényelnek a szerepformálásban. A vastaps és a tapsrend szépen összegzi a kicsi és nagy szerepteljesítményeket.
Visszatérve, a majdnem elfelejtett László Miklósra: a 20-as, 30-as években írt 8 drámát, vagy 70 jelenetet. (Jó pár évvel a háború után elővették a „Vadsertés áfonyával” címűt, és ennek flegma pincéreként fedezték fel Kibédi Ervint.) Szóval, 1937-ben New Yorkból szerződést kínáltak neki. Nincs elég pénze az útra. Leveleket fogalmaz (még súlya van a papíralakú leveleknek, lásd Sípos úr darabbeli névtelen levelét) a magyar gazdasági és pénzvilág jeles személyiségeinek, hogy kölcsönnel segítsék ki. Úgy tűnik ez a szövegfolyam a szerző egyetlen sikertelen írói kísérlete volt.
De végül Bajor Gizinél meghallgatásra talált. Az akkor már vezető színész rendszeresen látogatott és segített műtermekben éhező művészeket. A hiányzó 300 pengővel 1938-ban, az utolsó pillanatban, László felszállhatott egy Amerikába induló hajóra. (Évtizedekkel később onnét támogatja majd a Magyar utcai, Bajor Gizi és Gobbi Hilda által alapított színészotthont…)
László Miklósnak van érzéke a valós históriához is, és nem jön haza többé. 1939-ben elvesz egy New York-i színésznőt, 1940-ben Fészek Színház néven magyar társulatot alapítanak a városban. Ezután csinálja a darabból ugyancsak László Miklós által írt forgatókönyvből Ernst Lubitsch a „Saroküzletet” (The Shop Around the Corner) című – máig friss – filmet James Stewart, Margaret Sullivan, Frank Morgan és Joseph Schildkraut főszereplésével. A siker akkora, hogy 1949-ben Robert Z. Leonard rendezésében, Judy Garland, Van Johnson és Buster Keaton(!) főszereplésével musical film is készül „In the Gold Old Summertime” címen – de sokat mondó módon, Pest helyett: prágai helyszínnel. Egy szálat leválasztva pedig ez a sztori „A szerelem hálójában” címen is sorra kerül Hollywoodban. 1963-93 közt a musicalt felújították, és „She Loves Me” címen 300-szor játszották New Yorkban (Gaál Katinka / USA adatai a neten).

Idehaza, 1987-ben Hajdufy Miklós rendezte a már említett tévéjátékot. Bodrogi Gyulával és Kern Andrással (a létező szocializmusban mindenesetre „Kádár” szerepnevét „Kardosra” módosították). Hosszan lehetne bogozni a hálót, a legismertebb történet Kabos Gyula tengerentúli kudarcos sorsa volt. Igazi siker lett viszont a Muráti Lilié, aki színész-rendező-manager férjével, Vaszary Jánossal 45-ben nyilas szimpatizánsként emigrált. Spanyolországban, spanyol nyelven is karriert csinált, Argentínában is turnézott. Sőt, 65-ben játszott a modern mozi legendás, filoszemita filmeposzában a Doktor Zsivágóban is.
A Révay utcában persze mindezen elmélkedni nemigen jutott idő. Könnyesre nevettük magunkat.