Boldog vég, már ha a címszereplő hölgy szimpatikus figurájának szorítunk. Shaw színházán egyszerre meghatódunk és nevetünk azóta is. Még inkább szórakozhatunk amióta Alan Jay Lerner és Frederick Loewe My Fair Lady című örökzöld musical-átiratát 1954-ben bemutatta egy bizonyos Shubert Theatre New Havenben. Akkora siker volt, hogy a színház előtti járdán már éjjelente elkezdtek sorba állni jegyért. Feljegyezték, hogy valaki a sorok közt sétálva ingyen-kávét kínálgatott. Kérdezték tőle, miért teszi ezt, mire a Loewe nevű férfi büszkén felelte: mert én vagyok a zeneszerző. 

Azért az eredeti Pygmaliont is bő száz éve szereti a közönség. A prózai mű filmváltozatának férfi főszerepét 1938-ban a legendás Leslie Howard játszotta. A Steiner néven Magyarországról szegény zsidó bevándorolt szülők gyermeke a „színész” fogalmává vált Angliában. A kritikusoknál nem számított nagy színésznek, de charme-jának a közönség nem tudott ellenállni. És sorsában van a jelen Shaw-művel kicsit paralel elem: Howard a Dulwich Collegeben szerzett „irodalmi angol” kiejtésének és a londoni rádiónak hála: a II. világháború brit katonáinak ő lett „Anglia hangja”.

De a Vörös Pimpernel c. film náciknak ellenálló figurájának átütő sikerű főszerepe sem tette őt Hitler kedvencévé; a diktátor – a feltételezések szerint – Howard repülőgépét egy különítménnyel levadásztatta. Leslie Howard az angol nemzet hősi halottja lett. Eliza és Leslie alulról érkeztek a nyelv magaslatára.

A My Fair Lady sztoriját mindenki ismeri, rövidre fogom: a merev, rátarti, sznob fonetikatudós agglegény fogad a kollégájával, hogy a rémes Cockney englisht beszélő virágáruslányból, Elizából Higgins fél év alatt udvari dámát farag. És a szociálisan érzékeny, nehéz sorsú lány igazáért szorító publikum szeme láttára: ez mindig sikerül. Tanár és tanítványa közben egymásba habarodnak… A történetet meg kell jeleníteni, de a tudóst és a virágáruslányt játszó színészeken áll a színházi este vagy a mozi sikere.

Azután az 50-es, 60-as évek fordulója táján a Shaw-darab zenés változatának, a My Fair Ladynek még jó 2000-2000 előadása következett Londonban és New Yorkban. Tíz év után, 1964-ben ezért elhatározták a zenés mű megfilmesítését is. Méghozzá nem az addig az Eliza színpadi szerepével szinte egybeforrt Julie Andrews-zal, hanem egy lenyűgözően bájos fiatal színésznővel,

Audrey Hepburnnel, aki csak a dramaturgiai értelemben meghatározó Just You Wait című bosszúdalt énekelte saját maga – a többihez Marnie Nixont, egy dublőrt kérték fel. Henry Higgins figuráját mind a deszkákon, mind a filmen szinte férfi-idollá lett Rex Harrison alakította – énekkapacitásához igazították a film dalait. George Cukor rendezése nyolc Oscart kapott – a mozi máig nem öregedett meg, sok tévécsatorna rendre előveszi, pláne ünnepekkor.

Most a Centrál egy éve sikerrel futó előadását én is Karácsony előestéjén láttam. Ilyenkor a szociális szál is előtérbe kerülhet. Puskás Tamás rendezésében – ezen az estén – ez meg is történt. Ám nem a nézők hangulatán, hanem a két sztárra épített szereposztáson múlik a siker. Most Eliza: Tompos Kátya, professzor Higgins: Alföldi Róbert. Cserna Antal szolid, megbízhatósággal hozza Pickering ezredest. Alfred Doolittle szerepéről később.

A fenti előzményekhez még hozzáteszem, hogy itthon a prózai változat Higginsét pl. Bálint András, a zenés változatot Básti Lajos vagy Bessenyei Ferenc színészóriások adták. Aki ma a művet színpadra tűzi, főszerepét játssza, annak a fenti előzmények, a darab, illetve a film fantasztikus világ- és hazai sikereinek árnyékaival is küzdenie kell. Ez a feladat, mind játékában, mind énekében – a színésznő zenei talentuma közismert – Tompos Kátyának maximálisan sikerült, felsőfokon kell szólni róla.

A darab mégsem vele „indul be”, hanem az Eliza apját, Doolittle-t játszó, végigtáncoló, ritmusát illetően egyszerre leleményes és precíz, hozzá egyéni komikuserényeket is csillogtató Magyar Attilával – le a cilinderrel az előtt, amit csinál. Ő hozza, színezi leginkább Jaross-Giorgi Viktória pragmatikus koreográfiáját.

Pearce-né (Pálfi Kata), Higginsné (Borbás Gabi) szürkébb a lehetségesnél vagy nem kapott teret-időt. Freddy és Almássy gróf (az Angol beteg áthallása? az ő figurája az eredetiben Zoltan Karpati) és főként az Uralkodó(nő) játéka nem akasztja meg a cselekmény sodrását. Utóbbiért Verebély Iván nálam ki érdemelte a „színészi alázat díjat”.            

Szerintem, abban van a valódi kihívás, hogy Higgins szerepét Puskás Alföldi Róbertre bízta. A történet a londoni piaci, kocsmai expozíció után igazán Tompos Kátya és Alföldi Róbert első páros jelenetében, Higgins tanár úr hangképző leckéjével indul meg. Azonnal érezni: megvan köztük a kémia. Elindulnak a professzor házasságot elutasító, unalmas akvárium-létéből valami izgalmas férfi-nő kapcsolat felé. Összecsapások sorát játszhatják el. Higgins a mamájától és az élettől tartó, passzív rezonőr. Kérdés, hogy Elizával ki tud-e ebből a sablonfigurából lépni.

A fináléra Higgins összeomlik, olyan alakot látunk, aki a nemek közötti (mai áthallásokat hordozó) társadalmi konfliktusokban edződött, de végül vesztes, csak külsőségeiben férfi típusából szép lassan hisztérikus bábbá, papuccsá alakul. Eleve nem a fennkölt, a 20. század első felében dívó macsó, akinek londoni klubjába nő még a lábát sem teheti be. A teremtés koronájának lefelé „transzponálása” megnehezíti egy sztereotípiákból épített Higgins megformálását – ez esendő kihívás. De a rendező és Alföldi erre a jelenkorba áttett karakter öniróniájával válaszol. Ez jó trambulint ad Tompos Kátya Eliza figurájához. A színésznő számára jutalomjáték ez az előadás.

Még valakit, valamit ki szeretnék emelni: Bagossy Levente díszletéről elmondható, hogy gördülékeny működésével, a tenyérnyi területen való kicentizett helyhasználatával: mestermű, de mesélős látványában is frappáns látvány. A négyszárnyú harmonikafalak és a „kocsik” fregoli átváltozó képességével jól tudja érzékeltetni a My Fair-, a Hampstead- és a kocsmák eltérő világát is.

A lokális színeket egy-egy remek szcenikai részötlet tovább erősíti. Bagossyt a néhány éve a Budapest Galériában rendezett, szép makettekből összerakott tárlata kapcsán idézem: „A rendezők többnyire úgy viselkednek, mint akiknek van elképzelésük arról, hogy milyen térben szeretnék látni az előadást. Néha érzi az ember, hogy ez egy kicsit bizonytalan, vagy pláne egy kis blöff szaga van; ez később ki is derül, ha nem működik az előadás, mondjuk a díszlet miatt. De az a normális, hogy ha egy rendező térben gondolja el azt, amit csinálni szeretne, az összes effektussal együtt, ami benne lesz az előadásban. A próbafolyamat során nagyon sok újdonság jön a dologba; ez egy élő anyag, ami folyamatosan változik, a színészek hozzárakják a saját ötleteiket, lényegében ők kezdik el működtetni ezt az egész masinériát, amit mi létrehozunk a térrel.” (Magyar Építőművészet 2013/3). Szakács Györgyi jelmezei megbízhatóan működnek. Kár, hogy a világítás többször homályba vész, a erősítés sokszor harsogó. Talán e két hiányosság miatt a dalszövegek átírásai – pl. „az vóna csudijó” helyett „… gyönyörű” – gyakran nem érthetőek, pedig a mű mai hangzását erősítenék.

Az egész előadásról azonban kimondható: friss.