Gustav Mahler zenéje ihlette a cie. toula limnaios társulat alkotását, amelyet nekünk, a föld gyermekeinek ajánlanak. Mélyen gyökerezünk egyéni és egyetemes emlékeinkben. A staubkinder (a föld gyermekei) egy abszurd és zavaros világba vezet be. Egy, a miénkhez hasonló világba a jelen kritikus aspektusaival, a ma összetettségével, a jövőnek nevezett tér bizonytalanságával. A por gyermekei támaszt keresnek – a talaj, amelyen állnak, idegen számukra. Egyszerre felkavaró és költői... „Paul Klee angelus novus című festménye egy angyalt ábrázol, aki úgy tűnik, mintha el akarna távolodni valamitől, amit lát [...] Valószínűleg szeretne elidőzni, felébreszteni a halottakat, és megjavítani azt, ami összetört. De a paradicsomból olyan erősen fúj a viharos szél, hogy az belekap a szárnyaiba, és az angyal nem tudja többé összezárni azokat. A vihar feltartóztathatatlanul a jövő felé sodorja, amelynek hátat fordít, miközben az előtte lévő törmelékhalom az égig ér. A vihar az, amit mi haladásnak nevezünk.”

(Walter Benjamin: A történelem fogalmáról)