„Sohasem akartam mást, csak bohóc lenni."
(Hobo)

Utakról esik szó a Csavargók tízparancsolatában. A vándorlásról, amely látszatra fizikai cselekedetek sorozata, valójában azonban jelképekkel, titkokkal teljes szellemi barangolás.

Örökös útonlét: a zaklatottság monotóniája, az életvitelszerû nyughatatlanság. Minden útra kelés az otthonra találás reményében történik, minden megérkezésben benne van a megállapodás reménye, minden kicsomagolásban ott a sejtelem, hogy innen is tovább kell állni elôbb-utóbb.

Az est gerincét a Csavargók tízparancsolata c. kötet versei adják. Úgy épül fel a mûsor, hogy kirajzolódjék belôle a zenész világérzékelésének, gondolkodásának fejlôdéstörténete.
Elindulunk a kezdetbeli Doors slágerektôl, „Amikor elérkezett hozzánk is a Zene / És kibontotta hajunk zászlaját", s a lázadástörténet elejétôl – végig a blues fejezetein át
– eljutunk a máig. Fotók, képek jelennek meg a háttérben, és felhangzanak az egyes korszakokat legerôteljesebben kifejezô dalok. Az útélmények zenei sûrítményei.

Nem komor Istenre vágyik Hobo. A játszóembert megbecsülôű Istent keresi, a csavargókat csavargóságukban megtartva védelmezô Istent szólítja. „Legnagyobb dolog játszani – vallja. „Mindig magam választottam a sorsomat." „Se jobbra, se balra nem tartozom." „Halj meg, és nagy leszel! Posztumusz lesz kifizetôdô." „Nem vagyok egyedül, és boldog vagyok. Gyönyörû családom van. A csavargónak van hova hazamenni."

„Az apám cukrász volt
igenis ô mondta
az élet szép lesz
a világ egy torta."