Ha valaki vidéken nőtt fel, biztosan vannak még emlékei egy első budapesti utazásról. Micsoda kaland gyerekként először ülni villamoson, átmenni vele egy Duna-hídon! „A metróról meg nem is beszélve, ami, képzeljétek, a Duna alatt megy és nem is folyik be a víz!” - dicsekedhetett valaki általánosban egy pesti utazás után az osztálytársainak Kunhegyesen, Mátészalkán vagy éppen Egerben néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még elhitették velünk, hogy a technika vívmányai a paradicsomba vezetnek minket, és amikor a fejlődés fogalmát még csak véletlenül se merte senki megmosolyogni. „A pestiek azok mindent tudnak, de aki vidéki, az ott bolyong az aluljáróban, és gőze sincs, hol kell följönni … és azt se lehet tudni, mióta kavarognak ott, lehet, hogy már napok óta nem találnak föl.” – meséli barátjának a vidéki gyerek a darabban, aki szüleivel meglátogatta Pityu bácsit a fővárosban, ahol még metrózni is lehet. A szavak viccesek, mélyebb értelmük mégis borzongató.
Egyszerű történet Háy Jánosé, a magyar irodalom új nemzedékének egyik legjelentősebb tagjáé. Egy vidéki család pesti látogatása a hetvenes években és annak következményei. Háy szeretettel mesél, sok humorral, figurái is egyszerű emberek, akiken rengeteget lehet nevetni. Nézzük a mesét, jól szórakozunk, közben mégis észrevétlenül összeszorul a torkunk. Bolyongunk felkavaró közös emlékeink között, mint a vidéki emberek a pesti aluljáróban.