Az Oidipusz király az önmegismerés tragédiája, egy ember nagyívű bukása az általa nem ismert tények szorításában. Heidegger szerint „isten-bizonylat”... A címben szereplő „király”-t mégsem tartom fontosnak, mert szeretném, hogy a színpadon ábrázolt történet az emberről szóljon. A két, a három és a négylábúról egyaránt. Oidipusz életének abban a korában van, amikor szembesülnie kell a kérdéssel: ki vagyok én? Ha ember vagyok, aki ebben a világban élek, akkor van énem, amely arra kényszerít, hogy döntéseket hozzak, és cselekedjek. Minden cselekedetem által bűnössé válok - függetlenül attól, hogyan döntök. Ez a bűn szenvedéshez vezet, mert énem egyoldalúságra van ítélve. Cselekedeteimből és szenvedéseimből tanulva azonban olyan belátásra jutok, hogy végül képes leszek legyőzni énemet és magamra találok. Önmagam megismerése a célom, mert önmagunk megismerése isten megismerése (is)…
Oidipusz (is) úgy véli, értelmével uralkodhat a valóságon; szenvedélyes nyomozása az értelem szenvedélye. Azonban amíg azt keresi, hogy mi a rossz okozója a körülötte lévő világban, egyre inkább önmaga mélységeibe pillant és rájön, hogy azt, amit keres, mindvégig magában hordozta. Oidipusz életének kiemelt pillanata ez a megértés, és ez a pillanat mindannyiunk életében bekövetkezik.
Az út innen már csak befelé, a teljes bezárkózás felé vezethet.
A vakok tisztánlátásához. (Béres Attila)