Két ország. Szicília és Csehország.

Két király, Leontés és Polixenés.

Leontés, a szicíliai király magányos ember.

Környezetét mintha egy speciális szemüvegen keresztül látná, torzan és hamisan: megvádolja feleségét, Hermionét, hogy az megcsalja őt – épp ifjúkori barátjával, Polixenésszel és börtönbe veti az állapotos asszonyt.

A rögeszmés királyt még Apollo jóslata sem tudja meggyőzni képzetei hamisságáról, és az őrjöngő Leontés újszülött kislányát is képes sorsára hagyatni a pusztaságban…

Csak a szörnyű hír ébreszti rá végzetes tévedésére: felesége és kisfia belehaltak a bánatba és a szégyenbe.

Polixenés a cseh király, tizenhat év múlva álruhában saját fiát lesi udvarlás közben, s mivel Florizel a pásztorlánynak hitt Perditába szerelmes, ki is tagadja gyermekét.

Az idő kegyetlenül múlik, elszáll mindenki fölött, és mire a bűnöket megbánni, és javítani lehetne, Leontés és Polixenés már a környezetüket sem érdeklő, keserű, makacs öregekké válnak…

A Tél meséjében ott az „Idő”, mint a Csongor és Tündében a rejtélyes Éj.

De ki az tehát? Egy öregember? Vagy inkább asszony? De milyen? Egy fiatal? Egy jó negyvenes? Vagy egy idősebb? Vagy hárman vannak? Egy kislány, a negyvenes, és egy ráncos együtt? Vagy nem is egy szereplő, hanem a díszlet? Vagy a jelmezek lesznek egyre elhasználtabbak? Van az Időnek egyáltalán kora?

A darab végén Leontés és már felnőtt lánya, Perdita egymásra ismernek, egy rejtélyes kőszobor megöregszik, felnő egy generáció, észrevétlenül repül el tizenhat év…

A tél meséje akár velünk is történhet. Akár a mi mesénk, a mi életünk is lehetne.

Mert ahogy Shakespeare alakjai a színpadon, úgy mi is megszületünk, felnövünk, és megöregszünk.

Az elmúlt éveket nem hozhatja vissza semmi.

Sem a színpadon, sem az életben.