Egy bécsi kritikus egyszer a következőket írta: „A zenés színpadnak három műfaja van: opera, operett – és Lehár!” Maga a szerző 76 évesen így vallott műveinek különlegességéről: „Fiatal komponista koromban egyre inkább láttam és éreztem, hogy az operetteket már nem tartják művészetnek, … hanem csak egyszerű szórakozásnak, amelyet úgyis hamar elfeled az ember. Az operett-bárgyúság kifejezés már szállóigévé vált… A színpadon mozgó figurákból hiányzik a szív, a lélek. Elhatároztam, hogy embereket teremtek, … akik éppen úgy szeretnek és szenvednek, mint mi.”
Ezeket a gondolatokat persze nem kell teljesen komolyan venni. Egyrészt igaza lehet Lehár Ferencnek, hogy az operettek librettója néha kicsit butácska – na de hogy elfelednénk őket?! Mert hát tegye a szívére a kezét, aki nem imád néha egy kicsit megmerülni habkönnyű, naív és romantikus történetekben… Másrészt lehet, hogy Lehár forradalmat akart csinálni a műfajban, de hát azért az ő operettjei sem kalandoznak el drámai mélységekbe – hála istennek!
A Luxemburg grófja is miről szólhatna vajon, ha nem szerelmi bonyodalmakról, álházasságról, szívek közötti akadályokról és kiküzdött boldogságról a végén.
Ami igaz a szerző önvallomásából, az az, hogy a Lehár-i operett valóban új életet lehelt a műfajba és hozzájárult ahhoz, hogy a mai napig úgy várja mindenki édes kedvenceinket, mint kisgyerekek a szülinapi tortát. Azt pedig, hogy az egri színpadon lesz szív és lélek, biztosra vehetik a nézők !