A „Tudós nők”, mint megannyi Molière darab, egy polgári családról szól. Papa, mama, gyerekek, nagynéni, nagybácsi és az ügyeletes „jóbarát”…
A férj perifériára szorulva saját családjában – retteg a feleségétől, ám nyugalmát mindennél és mindenkinél – saját gyermekei boldogságánál is - fontosabbnak tartja… A sznob feleség megveti férjét – és általában mindenkit rangján alulinak érez környezetében -, csak a családi barátnak és a felolvasó szeánszoknak él…
A savanyú és önálló életre képtelen nagynéni kétségbeesetten bizonygatja saját nélkülözhetetlenségét bátyja családjának…
A nagybácsi magányában irányítani próbálja az eseményeket…
Az erősen közepes kvalitású, sehol sem jegyzett költő, a „finomkodó rímkovács” – a családi barát a művészetre kiéhezett nők épp aktuális sztárja…
Az idősebbik leánytestvér mindenben anyjának igyekszik megfelelni, így elszalasztja élete szerelmét, aki immár a húgának udvarol…
De még a szerelmespárt – a kisebbik leányt és udvarlóját - is a közös gyűlölet tartja össze leginkább, fogcsikorgatva próbálnak boldogok lenni egymással…
A színpadon történteken mosolyogva sírhatunk. Hiszen hányszor kell elviselnünk a hozzá nem értő perc-emberkék erőszakos tetszeni vágyását? Megszámlálhatatlanszor. De szerencsénkre egy Jean Baptist Poquelin nevű rizsparókás figura, – aki később Molière néven vált híressé - tükröt tart nekünk: hadd lássuk végre őszintén, kik vagyunk valójában.