Az utóbbi években - a kritikusok szerint - nekiálltam, hogy a mai magyar társadalmat ábrázoljam. Ebből lett szerintük a "Kvartett", ebből lett a "Honderű" - és előre látom, azt fogják mondani, hogy ebből lett a "Szappanopera" is.
Valami igazuk biztosan van. Elvégre tényleg érdekelt, milyen egy sztálinista tudatú mai munkáskáder, milyen egy hazatérő fáradt emigráns ("Kvartett"), hogyan néznek szembe a halállal a XX. századot végigélt bölcs vének, a keresztény középosztály legjobbjai Budapesten ("Honderű"), és hogyan lehet megélni, hogy valaki ma úgynevezett zsidóként úgynevezett kárpótlásra jogosult Magyarországon ("Szappanopera"). Az ő bőrükbe bújva olykor olyasmire is ráébredhettem, amire korábban nem gondoltam.
Ezek a lehetetlenségek benne vannak a levegőben, vagyis van esélyem arra, gondoltam, hogy a számomra idegen alkatokat színész-ként megéljem. Szeretek játszani. Nem annyira komor hely a színház, mint általában el akarják hitetni velünk.
Egy drámaírót nem az érdekel, milyen az a társadalom, amely-ben éppen benne él. Ez a szociológusok vagy a politikusok műfaja. Az érdekli, miféle mélyebb emberi tudás hozható ki a számára adatott világból. Történelmi témájú darabokban is csak azt írja, amit a saját közegéből megtanulhat. Ilyen szempontból nincs különbség mai tárgyú és történelmi témájú mű között.
Ahogy korosodom, egyre jobban becsülöm a görögöket, akik még tiszta fejjel gondolkoztak az emberről. A Szappanoperában egy mai Antigonét akartam megírni. Igyekeztem a szereplőim lelkében elsüllyedni nyakig, sőt a fejem búbjáig. Ebben az sem zavart, hogy netalán érzékenységeket sértek. A dráma műfaját nem a gyönge lelkeknek találták fel a görögök.