Néhány hete mutatták be a Budapesti Kamaraszínházban az Amy világa című darabot, amelyben Vári Éva kapta a főszerepet. Ennek kapcsán beszélgettünk vele, s mindenki örömére nagy sikerről számolhatott be.
- Alig néhány előadáson vannak túl az Amy világával, de úgy tudom, a következő hónapra már szinte az összes jegy elfogyott. Ezek szerint máris igen jó a híre…
- A közönségnek kifejezetten tetszik, nagyon jó a visszhangja az előadásnak. Pécsen is bemutattuk, mivel a két színház koprodukciójaként készült a darab, ott is szeretettel fogadták. Ez egy jól átélhető történet. Az 1975 és 1994 közötti időszakot mutatja be egy kiöregedett színésznő és családja életében. Az asszonynak már nincsenek igazán lehetőségei a színpadon, és ott vannak körülötte a fiatalok, akik szerint ráadásul a színház ideje lejárt, mert sokkal izgalmasabbak az új műfajok, a videó, a film. A darab tulajdonképpen egy hitvallás a színház mellett, hiszen a végére kiderül, hogy a varázsa halhatatlan és örök.
- A rendező, Ilan Eldad leginkább Ön miatt választotta ezt a történetet, azt mesélte, nagyon megkedvelték egymást az eddigi munkájuk során. Miért szeret vele dolgozni?
- Az első szerepet a Rose-ban kaptam tőle. Ez egy harminchat oldalas monológ, amit először meg kellett tanulni: erre egyből elmegy az embernek három-négy hónapja. És ekkor még általában nem kezeli helyesen a szöveget. Ilan Eldad azonban olyan tapintattal és szeretettel közeledett hozzám, hogy minden görcsömet, gátlásomat, kishitűségemet feloldotta. Az eredmény őt igazolta: három éve megy ez a darab, és a közönség nagyon kedveli.
- Pécsen kezdődött a karrierje, hosszú időn át ott játszott, majd jó tíz éve Pestre költözött. Nehéz volt eljönni?
- Ott kezdtem a pályámat, ott voltak az első sikereim musicalekben, vígjátékokban. Ott mentem férjhez, ott váltam el… Sokféleképpen kötődöm Pécshez. Ötvenkét éves voltam, gondolkodhattam volna úgy, hogy ezt a pár évet a nyugdíjig már kivárom ott, ahol ismernek már… De mégis váltottam, és eljöttem Budapestre. Ha a mai eszemmel gondolkodom, ezt már korábban meg kellett volna tennem.
- Miért éppen a Kamaraszínházhoz szerződött?
- Több helyre hívtak, de úgy alakult, hogy vendégként szerepeltem a Kamaraszínházban a Cigánykerék című musicalben. Ezután az igazgató szerződést ajánlott… Sokat gondolkodtam rajta, végül elfogadtam, és jól döntöttem.
- Egyetért-e azzal, hogy igazán sikeres csak az a színész lehet, aki rendszeresen feltűnik a televízióban, illetve filmekben is?
- A televíziónak van lehetősége arra, hogy „megcsinálja” egy színész arcát. Én egy kis színházban játszom, csak az tudja, hogy ki vagyok, aki oda jár, meg aki olvas rólam az újságban. A tévé az, ami a nagyközönséggel is megismerteti az embert. Állítom, hogy csak azóta állítanak meg és gratulálnak az utcán, amióta az Életképek című sorozatba bekerültem a Magyar Televízióban. Országos népszerűséget csak így lehet szerezni a színészeknek és a színházaknak. Ezért sajnálom, hogy egyik csatorna sem vállalja fel a rendszeres színházi közvetítéseket vagy a tévéjátékokat.
- Több forrásból hallottam már a szakmából – elsősorban férfikollégáktól – hogy nem találni harmincas évein túl lévő színésznőt ma Magyarországon, aki boldog lenne. Mit gondol, igazuk van?
- Azt hiszem, minden napban kell találni valami jót. Arra kell törekedni, hogy ne úgy éljük le az életünket, hogy szorongunk, vagy túl nagy, beteljesíthetetlen vágyaink vannak. Az embernek el kell fogadnia saját magát, a korlátait, a lehetőségeit. Nem vagyok hajlandó szorongani vagy rosszkedvű lenni. Örülök a szerepeimnek, szívesen játszom őket, és miden este találok valamit, ami miatt érdemes a színpadra lépni.
