Az István, a király egy rendkívül sikeres rockopera. 1983 óta, a Királydombon történt bemutatója óta generációk meghatározó élménye, számos feldolgozásban láthattuk – filmen és színpadon. Amikor felkérték az operai változat megrendezésére, mit gondolt a koncepcióról? Érdemes az ilyet átdolgozni?
  –  Amikor erre engem a szerzők az Opera vezetésével közösen felkértek, meglepődtem, és először azt mondtam: köszönöm, nagyon megtisztelő, de nem. Egyszerűen azért, mert a rockoperát nagyszerűnek tartom, többször láttam. Kerényi Imre a Nemzetiben remekül megcsinálta, Szikora János jubileumi előadása nagyszerű volt, csakúgy, mint az Alföldi-rendezés Szegeden, és nagyon tetszett Székely Krisztáé is az Operettben. Mi a csodának egy újabbat? De hát az ember hiú, és szerény személyemhez ragaszkodtak, úgyhogy elvállaltam.  Hogy operát érdemes-e belőle csinálni? Ezt döntse el majd a közönség. Itt most van egy előadás, ami opera: tehát más, mint a rockopera, miközben az alapdallamok ugyanazok. Szerintem ebben a formában alkalmasabb az alapgondolat hangsúlyozására. Ez az egyik előnye, a másik előnye pedig az opera mint műfaj sokszínűségéből fakad. Ugye, a rockoperának abban van az ereje, hogy van egyfajta monotonitása, ami egyre erőteljesebb lesz. Ezt egységes díszlet, ruha, stb. erősíti, szóval egy egységes előadás születik.  Az opera viszont lehetőséget ad a sok színre – az egyik kép ilyen, a másik kép olyan. De éppen azért, mert opera, sokan fogják szeretni, és nagyon sokan fogják nem szeretni. Ez benne van a pakliban. De hogy érdemes-e megcsinálni vagy sem? A színház az hic et nunc – itt és most történik. A kérdés: hat vagy nem hat? Ha nem hat, akkor nem érdemes, ha hat, akkor érdemes megcsinálni.

Tud arról, hogy Szörényi Levente mit szólt a Gyöngyösi Levente-féle átdolgozáshoz?
  –  Annyit tudok, hogy  Gyöngyösi Levente már több Szörényi-művet átdolgozott, 2015-ben Szörényi Levente 70. születésnapjára komponálta a IV. (Az Illés szekerén) szimfóniát, melyben Illés-dalok szólalnak meg. Tehát nagyon otthon van Szörényi világában, és ő maga egy nagyon tehetséges zeneszerző.

A rockopera mint műfaj sokkal szélesebb tömegeket tud megszólítani, mint az opera. Tehát általában az az irány, hogy egy sikeres operaházi előadást rockosítanak, s kiviszik a nagyobb közönség elé. Itt épp az ellenkezője történik. Próbálom megfejteni, hogy vajon a megrendelőknek ez miért éri meg? Hogyha nagyon csúnyán akarok fogalmazni, akkor még egy bőrt húznak le a műről.
  –  Igen… Hát Verdi a Don Carlosról hat bőrt lehúzott, Wagner a Tannhauserre csinált egy párizsi variációt balettel, meg csinált egy drezdait. Ilyen a színház. Még egyszer mondom: hogy van-e értelme vagy sem, ezt csak a közönség tudja visszaigazolni. Ha nézik és szeretik, akkor van értelme, ha nem nézik és nem szeretik, akkor nincs értelme. Egyáltalán: a színházban én nem hiszek az elvekben. Én abban hiszek, hogy bejövök este 7-kor, elmegyek este 10-kor, és vagy tele van a ház vagy nincs, vagy megragadja a nézőket vagy nem. Ez a döntő. Ettől az operai verziótól a rockopera még nem halt meg. Meg létezik még a koncertszerű változata is. Ez a mostani bemutató csupán az egyik variációja.

Azon kívül, hogy az ön hiúságát meglegyezgette ez a felkérés, mit gondol magáról a tartalmi mondanivalóról?
  –  Azelött is élveztem ezt a darabot, most különösen megszerettem.  Ennek a mondandója az, hogy ebben az országban 300 év óta mindnyájunkban él egy István és mindnyájunkban él egy Koppány. Akkor rossz az előadás, ha bármelyiknek igaza van, mert vágyunk az istvánságra, vagyis hogy áttekinhető biztonságos világ és rend legyen! Ugyanakkor vágyunk a koppányságra, vagyis hogy legyen szabadság, mozgás, legyen egy kis vadság, egy kis anarchia. Mindenki azon van, hogy mi a nyugathoz tartozzunk, mindenáron oda kell kapcsolódnunk, különben végünk van, és ugyanakkor bennünk van, hogy jó lenne sajátnak megmaradni és nem hamburger-országgá válni. Tehát mindenkinek van valamilyen fajta igazsága. Sarolt nem egy gonosz –sokan félreértelmezik őt -, hanem képviseli azt a reálpolitikát, aminek alapján itt mindenki működik 300 éve. István pedig úgy cselekszik, ahogy itt minden sikeres vezető. Végül is jót akar – így mondom: végül is! De közben mindenféle bűnökbe belemászik, statisztál az ellenfelei kivégzéseihez, részt vesz a híveknek való pénzosztogatásban - a második felvonásban van erről egy vastagabb jelenet is. Tehát ez egy nagyon realista darab, ami a magyarországi politikai hangulatokról, magatartásokról egy nagyon színes és - jó értelemben -ellentmondásos képet fest.

Az előadás kezdete egy abszolút mai kép: az Opera Televízióban zajlik István és Koppány választás előtti vitája, mindkét félnek megvan a maga tábora, a közönség mai ruhákban éljenez, s mikor felhangzik a dal: „Mondd, te kit választanál?” – akkor fordul át fokozatosan ez a kép a jelmezes történetbe.
  –  Én nagyon szeretem, mindig is szerettem, ha a dolgok szürreálisan összekeverednek. Van ebben az előadásban a történelmi kort idéző és modern ruha is, egyáltalán klasszikus a színpadi látvány, ami történelmileg nem hiteles. Merthogy ez a darab sem hiteles történelmileg, de nem hiteles a Don Carlos sem és a Bánk bán sem. Ezek olyan darabok, amelyeknél a szerző kiragad a történelemből valamit, s arra felépít egy remekművet. Don Carlost ismerjük Schillertől meg Verditől, de a valóságban Don Carlos egy idióta volt, és a világon semmi köze nem volt Valois Erzsébethez. Ebben a darabban is olyan abszurdumok vannak, hogy István fölajánlja Koppánynak, hogy lemond a trónról. Ez enyhén szólva mulatságos, arról nem beszélve, hogy Torda megjósolja a Kossuth-féle Dunamenti köztársaságot. Erre azt lehet mondani, hogy a táltos mindent tud előre, de akkor mindent rosszul tud, mert semmi nem jött be abból, amit megjósolt. De ez a mű nem is a történelemről szól. Ez az utolsó 300 év magyar politikai életérzéséről szól.

Következetesen nem ezer évről beszél, hanem már többedjére említi az utolsó 300 évet…
  –  Hát nem ugyanez a helyzet volt Mária Teréziával? Amikor Mária Terézia elhatározta, hogy Magyarországra helyezi az egész ipart, akkor az összes létező koppányok azt mondták, hogy mi mezőgazdasági ország vagyunk, ez a mi sajátunk, ezért Csehországba került az ipar, s ők lettek sokkal gazdagabbak. Ez a kettősség végigmegy az egész magyar történelmen. Az Istvánban történelmileg van valami igazság, de csak „valami”. A világirodalom nagy remekműveire, amelyek történelmi jelmezben vannak, ugyanez érvényes. Lásd Don Carlos vagy nálunk a Bánk bán. Ténylegesen nem egyedül Bánk ölte meg Gertrudist, aki egyébként tulajdonképpen pozitív személy volt a magyar történelemben, IV. Béla anyja. De ettől még a Bánk bán egy remekmű, Katona jól fogalmazza meg az alap magyar politikai magatartásokat és hangokat, amik szintén legalább 300 évre igazak.

Az István, a királyt nézve abszolút skizofrén állapotba lehet kerülni, pontosan a történelmietlenség miatt. Tehát érzelmileg próbálunk igazodni. 1983-ban különösen Koppányt szerettük, végre valaki a fennálló hatalom ellen lázad, miközben az összes agyunkkal tudjuk, hogy „vigyázó szemünket Párizsra”, azaz Nyugatra kéne vetni… Mi a realitás, kinek drukkoljunk? Hogy tudunk ezzel érzelmileg megküzdeni?
  –  Sehogy. Azt kéne tudomásul venni, ami nagyon nehéz, hogy mind a kettő – István és Koppány - bennünk van, mindkettőnek van igazsága, mindkettőnek van tévedése, a kettő együtt igaz. Össze kell őket egyeztetni.

Hú, de nehéz ez!
  –  Hát persze, hogy nehéz. Ezt is éneklik a darab elején, hogy „oly nehéz a választás.” Könnyű azt mondani, hogy „István!”, vagy azt, hogy „Koppány!”, ugyanis erre van gyakorlat és beidegződés. Nekem egy örök rögeszmém - ami ebből a darabból nem jön ki - az arányok. Vannak olyan történelmi pillanatok, amikor Istvánnak van 80 százalék igazsága és Koppánynak csak 20, de olyanok is, amikor Koppány igazsága 80 és Istváné csak 20. Az arány ingadozik, de letagadni bármelyiket a kettő közül egy durva tévedés.  De sajnos Magyarországon nincsenek politikai viták, csak igehirdetés van. Számomra a vita ott kezdődik, hogy két ember beszélget, és időnként – nem gyakran – azt mondja valamelyik vagy mind a kettő, hogy na, ebben magának van igaza. Vannak olyan történelmi pillanatok - ilyen volt a II. világháború, ilyen volt ’56 -, amikor az egyik fél igazsága akár még 90 százalék is lehet. Csak olyan nincs, hogy 100:0.

Tanár Úr! Önt így szólítják kollégái, merthogy a szerteágazó igazgatói, rendezői munkássága mellett 51 éven át tanított is a Színház-és Filmművészeti Főiskolán (2000-től Egyetemen), ahol most nagyon éles a helyzet. Már eddig is kritikusan fogalmazott, a történések fényében mit gondol most?
  –  Két teljesen különböző dologról kell beszélnünk, s az a baj, hogy ezt a kettőt összemossák. Az egyik egy európai mércével mért törvénytelenség. Egy egyetemnek nem lehet elvenni az autonómiáját. Ilyen eddig nem volt, ez Európában nem divat. Ha valaki egy olyan klub tagja, ahol minden egyetemnek van valamilyen fajta autonómiája, azt nem lehet ilyenformán felrúgni. S ehhez, hogy egy egyetemnek milyen önállóság jár ma Európában, minden magyar állampolgár hozzászólhat. A másik dolog az oktatás színvonala, amihez azok szóljanak hozzá, akik ismerik azt. Természetesen lehet arról vitatkozni, hogy mi az, amin ott változtatni kéne, mert egyébként sok minden tényleg nagyon megérett a változtatásra. A gyerekek pedig hősök, ők fognak mennybe menni kizárólag, mert a történelemben még nem volt olyan, hogy ne a fiataloknak legyen igaza. Vidnyánszky Attila, aki egy nagyon tehetséges, értékes fiú volt, teljesen eldobta a kalapács nyelét, ez egy butaság. Lehet, hogy győzni fog, de nagyon találóan írta a facebookon Fekete Ernő, hogy nem róla lesz elnevezve tanterem száz év múlva az egyetemen.

Az István, a király után mire készül?
  –  Hála istennek, a premieren elképesztően nagy volt a siker. Tulajdonképpen most kéne abbahagyni. De meglátjuk, mit hoz a sors…