A középkori térképeken az ismeretlen területeket egy Hcsvntdracones felirattal jelölték. Ma már azzal büszkélkedhetünk, hogy minden ismeretlen területet meghódítottunk és belaktunk. De mi történt a szörnyetegeinkkel? Azokkal, amik a belső ismeretlen tájainkban tanyáznak? Meddig bújhatunk a nevünk és származásunk mantrázása mögé a valóság elől? Mit vállal fel az ember a túlértékelt szerelemért? Hány csapdába vagyunk hajlandók beleesni egy ronccsá értelmezett illékony érzelemért? Minek az ellentéte a vágy?

Mint mindig, most is dönthetünk. Dönthetünk, hogy mennyi utat engedünk az ösztöneinknek. Dönthetünk, hogy mennyit akarunk megérteni Blanche du Bois-ból, egy halott fiú jelenéseiből, vagy a jelenünkből inspirálódott környezetből.

A Vágy villamosa szereplői különböző belső tájakból szólalnak meg, de mindegyik megszólalásban a túlélés ösztöne visszhangzik. Hogyan lehet túlélni? Ki hogyan éli túl ezeket a meghódított és belakott területeket, amiket ­­– jobb híján – valóságnak nevezünk?