Ha az élet kenyér, az előadás az, ami a kettétört kenyérből látszik. Egyik törésfelület morzsáival, mélypontjaival együtt, és az, ahogyan a másik rész erről az oldalról látszik. Környezetemben egyre több a kettétört élet, csonka család, gyerekét egyedül nevelő szülő, divatosan szólva szabad anya, vagy éppen apa. De milyen is, amikor egy anya az apaszerepet is pótolni akarja, de elmarad a siker. Mikor a legjobb szülő akar lenni, folyton úgy érzi, pedagógiai bukfencek sorát követi el. Túl sok a kérdés, hogy mindez miért pont vele történik, és aztán következnek a gyermeki kérdések, amelyre egy felnőtt képtelen épkézláb válaszokat adni, és egyre több a megoldandó feladat. Éli a gyereke életét, a temérdek feladat rákényszeríti, hogy férfiként húzza az igát. És mikor kell, a kisszekeret is. Az aragázpalack-csere érdekében. Aztán mikor a szerelmi csalódáson túllépve már párkapcsolatot is elképzelne, hisz társas lény, vagy éppen azért, hogy válláról egy keveset levegyen valaki, osztódjon a megannyi megoldandó probléma, falakba ütközik, olyan jelölteket vonz, akik belérúgnak. Padlóról felfelé vezet az út, hitbe kapaszkodik, az ő Istenébe, ám a válasz nem a jelenlegi felgyorsult ritmusban érkezik. Más utat keres. Ám semmi nem pótolja a családot. Azt a családot, amelyben nem cserélődtek fel a férfi és női szerepek, ám az már egy letűnt társadalom… Akármennyire is szabadnak látja környezete, a saját maga állította korlátokba ütközik. Az egyedüllét annyira megkeményíti, hogy már az erősebbik nem jegyeit hordozza. Egy nő ki nem élt vágyakkal, megvalósítatlan álmokkal, kérdéssel: vajon tévúton andalogtam mindvégig. De persze, mindegy is, a számvetéskor ugyanazon a kapun kell belépni.