Az Orfeumról…

Néhány asztal áll a falaknál, amelyek mellett palik, nagypénzű, sokat költő emberek tanyáznak a helység sztárjaival.

Beljebb a nép, a mulatók nagy tömege.

Minden asztalnál pezsgő vagy drága bor, csak egy-két pikolázó, pálinkázó társaság, az éjjeli foglalkozású intelligencia képviselői…

Minden asztalnál nő, rendesen annyi, ahány férfi. A vendég feje, ha már ivott, ott a hölgy keblén, a keze isten tudja, hol. Őnagysága énekel, vagy kacag, avagy cseveg sokszor igen mulatságosan és ötletesen, de témája persze a nappali társaságban lehetetlen volna.

Mikor az idő már éjféltől messze jár, Őnagyságáék közül is nemegy berúgott. Vállak meg áttört harisnyák csillognak a villanyfényben, danolás, muzsika, kiáltozás hallatszik összevissza.

Néhány társaság a szeparékba vonult, ahol bizony lekerülnek a ruhák is vagy nem is kerülnek le, és semmiféle rendőrkapitányi rendelet nem tudja megakadályozni, hogy ne történjék, amiben a szeparéban történnie kell…

Az erkölcstelen Budapest (1908)

Adott egy kor. Egy kor, amelyet ízig-vérig az élet szeretete jellemez.

Ez nem a mi korunk. Azaz, hogy a miénk is. Egy kicsit.

Maradt egy viselet, néhány megkopott tárgy, fakó fénykép és rengeteg dal: sanzonok, kuplék, műdalok, táncdalok, melyeknek szöveg és hangjegy-áradata ma is ugyanolyan tisztán áll „dallamra készen”.

Akárcsak egyKORon. Mert van egy kor. Egy régi kor, amelynek hangulata és emléke éppen csak hogy menedék a mi új századunk gondjai elől.

De így igazi. Egyszerű. Nehezen felejthető.

Ez az előadás nem akar mást, csupán néhány dalt azokból a régi időkből. Hogy egy rövid ideig újra lehessünk gondatlanok és vidámak.

Igen… mint egykor!

Kolozsi Kilián és Barabás Árpád