Az előadást a társulat három fiatal színésze játssza – Kolozsi Borsos Gábor, Kőmíves Csongor és Vajda Gyöngyvér –, akiknek kiváló lehetőség a megmutatkozásra és – mindenekelőtt – a fejlődésre. A Tél ugyanis aprólékos munkát, szöszölést igényel: itt mindenre oda kell figyelni, épp úgy, ahogy a darab szereplői is megérzik egymás minden rezdülését.

Tulajdonképpen ez adja a darab szépségét. Hogy benne két egyszerű fiatalember fordul egymás felé – és felénk. Akárha magunkat látnánk. Azzal a különbséggel, hogy mi már ritkán csodálkozunk rá őszintén a bennünket körülvevő világra. Mi már ritkán kerülünk olyan helyzetbe, ahol az egymásra utaltságot, a bajtársiasságot és a kitűzött cél iránti alázatot ilyen szélsőségesen – és közben magától értetődően – megtapasztalhatnánk. Az előadás rendezője Béres László, fordította Tompa Andrea.

Hogy miért jöjjön el a kedves néző az új őszinteségként vagy új naivitásként emlegetett irányzat egyik darabjának előadására? Mert jó a rendszerváltás előtti időkben kutakodni. Jó megfigyelni életünk kis botorságait. Jó ráeszmélni önmagunkra.

A Tél című színdarab két katona megfagyásáról szól. A közelebbről meg nem határozott parancsot végrehajtó katonák, akiknek egy objektumot kell felrobbantaniuk, a téli éjszakában várakoznak. Beszélgetésük az élet legapróbb, mégis kifejezhetetlen, furcsa dolgairól szól: a cigarettázás örömeiről, az iskolai olvasmányokról, az udvarlásról. Griskovec hősei a nyelvvel, az önkifejezéssel küszködnek. A katonák eleinte csak múltjukat elevenítik fel, de ahogy lassan megfagynak, a múltat felváltja a képzelet, majd lázálmok. Az orosz népmesékből és fenyőünnepekről érkezik hozzájuk Hópelyhecske, aki a darabban az örök nő szerepét alakítja: gyerekkori szerelmüket, barátnőjüket, édesanyjukat és magát Hópelyhecskét. A tér-idő síkokat váltogató, emlékekben, képzeletekben, lázálmokban kalandozó darab egy apokaliptikus robbanással ér véget: a katonák felrobbantják azt a bizonyos objektumot, és/vagy Újév van, durrannak a petárdák. Télapó pedig ajándékok helyett fagyhalált hoz.

Jevgenyij Griskovec egyéniségével és művészetével új stílust teremtett, az azóta „új őszinteségnek” elkeresztelt színházi irányzatot. Rajta keresztül, úgy tűnik, a színház ismét felfedezte a személyiséget, az őszinteséget, a közvetlen hangnemet és az egyszerű halandót (akinek azért olyan elődei vannak a kisember irodalmi alakjában, mint Gogol, Dosztojevszkij vagy Csehov hősei), a színészre lecsupaszított, eszköztelen, teatralitás nélküli színházat és a néző közvetlen megszólítását. A kortárs orosz színházban egyedül ő volt képes olyan előadásokat létrehozni, amelyek egyszerre tudták megszólítani a legátlagosabb nézőt és a kifinomult ízlésű színházbajárót. Egyrészt azzal, hogy a szöveg a közös múltból építkezik és mindenki számára érthető, ismert reáliákból, élményekből áll, másrészt pedig folyamatosan rákérdez a létre – de nem intelektuálisan pózolva, kivülállóként, hanem úgymond benne állva a létben. Az ő színházi nyelvének a személyesség a legfontosabb ismérve. Az új naivitásnak vagy új szentimentalizmusnak is nevezett stílus arra ösztönzi darabjai majdani előadóit, hogy saját történeteikkel, élményeikkel, megfigyeléseikkel egészítik ki a szöveget. (Tompa Andrea Világszínház 2002/4-5)