Szociális érzékünk, talán a körülöttünk olyan radikálisan változó világ az oka, egyre nehezebben ismer fel, képes megkülönböztetni jót a rossztól.

A mûvészetekre is igaznak tûnik ez a megállapítás.

A kortárs drámairodalomban ugyan gyakran bukkanak fel a társadalom szélére sodródott, hátrányos helyzetbe került alakok - legtöbbször azonban felszínes marad az ábrázolásuk, poénkodó, zsargonjukkal visszaélni látszó játékok tanúi leszünk, amikor éppen a szerzõ és elõadó szándéka körül vetõdik fel a kérdés: mit is akartak tulajdonképpen? Hogy õszinte vajon ez az érdeklõdés? Igazi-e szociális érzékenységük? Vagy csak divatnak engedve foglalkoznak ezekkel a szereplõkkel? Lehetõleg röhögtetõen? Az is gyakran merül fel bennem ilyenkor: kin röhögünk? Miért? És hogy CSAK röhögünk?

Kiss Csaba vérbeli drámaíróvá nõtte ki magát az utóbbi években. Örömmel tapasztalhatjuk, hogy egyre gyakrabban jelentkezik a kezdeti adaptációk mellett öntörvényû, eredeti drámákkal is. Szerencsés kézzel nyúl meglehetõsen változatos témákhoz, színházi ember mivolta jótétemény, ami elsõsorban jobbnál jobb szerepek teremtésében nyilvánul meg.

A Világtalanok mottója - Shakespeare Lear-királyának sorai - szándéknyilat-kozatnak is beillenek. Komolyan szemügyre vesz darabjában olyan társadalmi szegmentumokat, amikrõl korábban talán csak Spirónak sikerült a magyar drámairodalomban érdemlegeset mondani. Ez a már-már sorstragédia igazi feladat elé állítja a színrevivõt. Gondolatilag és formai szempontból egyaránt. A mit és annak hogyanja itt egyformán próbára tevõ kihívás. Egy fiatal társulat - amilyen a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház - számára fontosnak érzem, hogy ilyen problémákat vegyen szemügyre, hogy igenis társadalmi és mûvészi szempontból egyaránt ,,súlyos” dolgokkal szembesülve keresse útját, kifejezõeszközeit, és nem utolsósorban közönséget. „Vakságunk”, amirõl Kiss Csaba drámája beszélni tanít, Erdély hegyei köze zárt közösségeinkben legalább olyan igaz és ismerõs, mint Magyarország „peremvidékein”. Azon érzékenységek kényes egyensúlyban tartása, ami ilyen társadalmi helyzetû, meg fogyatékosságuk miatt különleges besorolású emberi sorsok „tárgyalásakor” mindig fontosak, etikai es mûvészi szempontból egyaránt - ez is olyan kihívás, amivel a Figura mûvészi kollektívájának találkozni kell.