A Csokonai Színház - 2006-ban kinevezett vezetésének ígéretéhez tartva magát - Erkel Ferenc születésének 200. évfordulója tiszteletére bemutatja, és repertoárjába veszi a Bánk bán után a Hunyadi Lászlót is.

Az 1844-ben bemutatott Hunyadi László Erkel ifjúkorának fő műve, az első maradandó értékű magyar opera, mely az 1848 felé haladó Magyarország „politikai dalműve" lett. A „Meghalt a cselszövő" kezdetű kórusrészlet a forradalom tömegdala lett, az operához készült nyitány, pedig az első magyar szimfonikus költemény.

1456-ban az országgyűlés az ország helytartójává választja Cillei Ulrikot, V. László király gyámját, a Hunyadiak ádáz ellenségét. A Hunyadiak hívei elfogják Cillei levelét, amelyből megtudják: a kormányzó a két Hunyadi fiú életére tör. A Nándorfehérvárra érkező király kíséretében van Cillei, akit Hunyadi László felelősségre von gyilkos terveiért. A Lászlóra tőrrel támadó Cilleit Rozgonyi megöli. A király esküvel fogadja, hogy a Hunyadiaknak emiatt nem esik bántódásuk. Eközben Gara nádor mindent elkövet, hogy leánya Hunyadi Lászlóval tervezett házasságát meghiúsítsa, s helyette a király hitvesévé tegye Máriát, hogy ezzel saját hatalmát erősítse. A király bele is szeret Gara Máriába...

*

Az opera rendezője a debreceni születésű Szabó Máté, aki tavaly a közönség nagy örömére debütált Offenbach Kékszakáll c. előadásával a Csokonai Színházban. Még a próbák elkezdése előtt, vállalkozott arra, hogy beavassa töprengéseibe a reménybeli nézőt:

"A kellékraktárban a szamovár irigykedve pislog a koronára, a harsonákra és a szablyákra, akik már tudják, együtt a jelmeztári brokátokkal, a hímzett pártákkal és mentékkel, hogy most ismét rajtuk a sor.

Az aranyra festett korona több tucat királyságot és bukást megélt már, hordták óriás színészek, és volt mikor eszébe ötlött, hogy ő tulajdonképpen csak egy vacak kis alumíniumdarab, egy középszerű ripacs kobakján.

553 évvel ezelőtt vagyunk, egy 164 évvel ezelőtt írt zenés színpadi műben.

Most itt a jelenben, képtelenségnek tűnik bármely politikai-történelmi eseményt a maga teljességében megnyugtató hitelességgel elmesélni. Egy krónikának persze ez a dolga: a történet szereplőit mitikus magasságokba emelheti, és az örök pokolba taszíthatja. Úgy tűnik azonban, hogy az idő távlatában mégis, mintha minden visszanyerné eredeti alakját és erkölcsi megítélését. Kérdés, mi kiált messzebbre: a legyőzöttek jajszava, vagy a leigázók öröme.

Hunyadi László és V. László. Huszonnégy és tizenhét éves fiúk. Mátyás tizennégy éves.

Szilágyi Erzsébet, mint egy görög tragédia hősnője néz vissza ránk: a Valóságból. Fél évvel a győzelem után, a várban kialakult pestisjárvány után, ami legyőzte a győzteseket, a férjét, gyermekei apját. Vert seregével (fél évszázadra) elvonult a szultán. És most a király közeledik, az uralkodó, oldalán a nagybátyjával, a főkormányzóval. A vár joga őket illeti meg. A Hunyadiak tisztelik a törvényt. Jobban, mint saját magukat. Alázatos főhajtásuk halálukat, rabságukat jelenti majd.

Két fiatalember, és általuk egyúttal két érdekcsoport állnak egymással szemben. Pedig a király akár beállhatna középső testvérnek az árvák közé. Nagybátyja és a Hunyadiak hívei, a pártok, a politika azonban árkokat ás, és falakat húz. A király elveszti a nevelőapját. A méreg behatol a „véráramba" és az ünnepélyes eskütételek mögött, lassan nyilvánvalóvá válik: ahhoz, hogy V. László király lehessen, el kell pusztulnia az arra nyilvánvalóan méltóbb másik félnek, a Hunyadiaknak.

Hunyadi V. Lászlóban a királyi címet tiszteli, a király Hunyadiban az embert. De ez az ember egyben nagybátyja gyilkosa is. Ez az ember, aki a bátyja lehetne.

Ahogyan ez a történelem folyamán oly sokszor előfordul, a történet abszurdumba fordul. A király soha nem látott hévvel hajtja végre iszonyatos tettét: bosszút áll, de nem az ellenségen, hiszen az ellenség - elvileg - már nincs jelen.

A dicsőséges győzelemből fogant szörnyszülött, Nándorfehérvár után kilenc hónappal, világra jött.

A vér, amelynek tulajdonképpen uralkodását köszönheti, a Szent György szobra mellett felállított vérpadra ömlik.

Hunyadi László lojalitása saját hóhérjához, olyasmi, amit ma nagyon nehezen érthetünk meg. Pedig az efféle önfeláldozás az egyetlen lehetséges út a merénylő szívéhez. Elfogadom a királyt, csak azért, mert ő a király. Király legyen a talpán, aki elviseli ezt.

Nem sokkal később Mátyás lesz a király..."
(Szabó Máté, rendező)