Különleges izgalma, feszültsége és komoly kockázata van annak, amikor egy irodalmi műben szinte egymásra utalva fonódik össze költészet és történelem. Papp Zoltán, mintha nem érezné a feladat bénító terheit, olyan Mátyás királyt állít elénk, akinek cselekedeteit, korszakos döntéseit szinte együtt gondoljuk át a főszereplővel. Talán valami olyasmit is érzünk, hogy, persze-persze, mi is így tanultuk. De igen hamar felismerjük a szerző nagyon is egyedi értelmezéseit. A történész leír egy eseményt, a drámaíró belebújik egy történelmi személybe, hogy azt az eseményt vele együtt élhesse át.

Mindezt különleges élménnyé teszi az irodalmi forma, a jambikus vers és talán az is, hogy a versben nincs időkitöltő, átkötő szöveg, a vers mindig izzó, mindig ihletett állapotokat fejez ki.

Korunk drámairodalma már a verset is (a dráma több ezer éves formáját) igyekszik megtagadni, szégyellni és valami mássá átalakítani. Ez az előadás nem csak a szöveg zeneiségét vállalja fel, hanem azt is, hogy a szerző minden női szerepet a csodálatos zenész, Horgas Eszter kezébe ad. Papp Zoltán sokszor tréfálkozott azzal, hogy két férfihangra és fuvolára komponált műveket. Ebben az előadásban a művésztrió - Papp János, Horgas Eszter, Papp Zoltán - komolyan felvállalja a szöveg és a zene különleges párbeszédét.

De talán az a legfontosabb, hogy utolsó „nagy” királyunkkal, Mátyás királlyal tölthetünk egy estét. Szembesülhetünk történelmünk olyan nagy kérdéseivel, amelyekre biztos választ adni ma sem tudunk. De nagyon közel kerülhet hozzánk egy ember, akiben megismerjük és megértjük az uralkodót, a harcost, a szerelmest, a férjet, a szeretőt.