Milyen előzményei vannak Vidnyánszky Attila pályáján a gyulai Shakespeare-előadásnak?
– A Szentivánéji álom volt az első előadásunk a beregszászi színházzal, azzal kerültünk be az ukrán élvonalba, fesztiváli zsongásba, azon keresztül ismertek meg bennünket, mikor még diákok voltak a színészeim. Három nyelven (orosz-ukrán-magyar) csináltuk meg, fiatalos, lendületes játék volt, nagyon szép emlékek fűződnek hozzá. Aztán a Téli regét rendeztem meg a Pesti Magyar Színházban, azt hiszem mindkettő nagyon komoly munka volt és értékelhető előadás.

Hogyan tudná a személyes viszonyát meg fogalmazni Shakespeare-hez?
– Shakespeare iránt én rendkívüli áhítatot érzek. A készülő előadásnál is ez az ihletettséggel rokon szent áhítat a kiindulásom. Létezik egy szerző, aki létrehozott 15–20 halhatatlan figurát, akik az emberi szellem legnagyobb csodái közé tartoznak: Hamlet, Lear király, Machbet, Romeo típusa, amíg ember él a Földön, addig létezni fog. Az is gyönyörűség, hogy volt egy ember, aki élte a maga tulajdonképpen hétköznapi életét, és közben néhány nap alatt létre hozott egy-egy olyan színdarabot, amelyet aztán mi hónapokon keresztül elemezgetünk, és ezerféleképpen interpretálunk. Ez a fajta ihletettség, isteni állapot, ha nem is tud hasonló végterméket előállítani, de valahol ott van a színházcsináláskor is: jön valaki, és egyszer csak kipattan a fejéből egy gondolat, a lelkéből egy érzés, egy gesztus, egy mozdulat, egy gyönyörűséges mondat. Mihail Csehov az egyik legnagyobb orosz színész és színészpedagógus írta, hogy léteznek az éterben ezek az örök figurák, mondjuk, Ödipusztól Godóig, az emberi szellem hozta létre és rajzolta örök időkre az égre. A színész úgy dolgozik a szerepen, hogy elkezd dialógust folytatni ezekkel a figurákkal és szépen hozza egyre közelebb őket magához, s egy-egy jó próba vagy előadás erejéig azonosulni is képes vele. Aztán a színész már nem játssza, eltűnik, meghal, ezek az alakok azonban örök időkre ott vannak az égen. Az az állapot, ahogy ezek a figurák megszületnek, ahogy lejönnek közénk, az maga a színházcsinálás csodája – valahogy erről szeretnék ebben az előadásban beszélni. Körülöttünk járnak: Lear, Ophelia, de Shakespeare komikus figurái is. Szeretnénk őket itt-ott felidézni, egy-egy jellegzetes, karakteres gesztusuk, mondatuk révén felismerhetővé tenni, szembesíteni őket egymással, egy picit életre kelteni, s aztán ebbe a csodálatos nagy színházi játékba visszasüllyeszteni. Följönnek és eltűnnek, és marad a játék extázisa, a színház mindenkori gyönyörűsége.
Valami efféle varázslatot szeretnék csinálni.

Nagyon szépen és biztatóan hangzik ez, de a néző végül is mire számítson,mivel fog találkozni az előadás
során?
A néző a klasszikus értelemben vett sztorival nem fog találkozni, de mégis lesz egy történet, egy valahonnan valahová jutás. Úgy próbáltuk Verebes Ernővel segítségével megkomponálni az egész történetet, hogy Shakespeare tulajdonképpen egy Don Quijote-i figura: egész életében szélmalomharcot folytat egy igazságosabb világ, egy tisztább világ, egy kiteljesedtebb emberi szellem, egy igazabb ember megszületése érdekében. Ennek a szélmalomharcnak gyönyörűséges eredményei vannak. Ezt az utat szeretnénk megmutatni, elindulunk valahonnan és eljutunk egy fájdalmas pontig, Rómeo és Júlia haláláig, az egérfogó jelenetig, Proszperó haláláig. Ez a három alapmű amire építek, de lesz itt más is, III. Richárd, Machbet stb. A szerelem kapcsán, a Rómeo és Júlia kapcsán eljutunk valahova, a művészet, a varázslat, a csoda kapcsán eljutunk valahová a szigeten és a várbeli egérfogó jelenet kapcsán is eljutunk valahová, de az egész játék együttese kell hogy egy hangulatot, egy érzést megfogalmazzon.Nem szokványos színházi előadás lesz ez semmiképpen. Nagyon kevés szöveg lesz benne, inkább etűdök, helyzetek, hangulatok…

Az Önöktől már megszokott mozgás-, látványszínház, gesztusok, zene?
– Így van, a zenének is nagyon fontos szerepe lesz.

Mindebből az is következik, hogy az előadás nagy mértékben építeni fog a néző előismereteire, Shakespeare-ismereteire. Mert ha nem ismeri például a III. Richárdot, akkor nem ismeri föl a jelenetet, a rájátszást?
– Igen, akkor baj van, akkor nem fogja érteni, hogy mi van, de remélem, hogy akkor is érdekes és szórakoztató lesz az, amit látni fog. Másrészt egyikünk sem szűz már ilyen értelemben, Shakespeare által mindannyian meg vagyunk termékenyítve, nemcsak a színészek, akik több darabban is játszottak már (Kamarás Iván például öt-hatban), de még a legátlagosabb néző is. Shakespeare része már mindannyiunk lelkének. Az, hogy „Ó Romeo, miért vagy te Romeo”, vagy az, hogy „Lenni vagy nem lenni”, már középiskolától ismerős mindenki számára. Ha valaki csak ennyit ismer föl, akkor nála ennyire építünk, de remélem, hogy meg tudjuk olyan érdekesen csinálni az előadást, hogy őt is leköti az is, amire esetleg nem ismer rá.
Egy kicsit posztmodern színházra számítsunk?
– Egy kicsit igen, de azért, remélem, hogy a posztmodern sterilitása nem lesz rá jellemző, azért lesz benne energia is. Óriási kaland lesz ez számomra is.
Ez egy szent tér, itt annyi színház született már meg, annyi remek előadás jött létre, én hiszek abban, hogy az őszinteség, az áhítat (mint a templomban) hat arra a helyre, ahol ez megtörténik.