Thébában járvány dúl, és ez a kétségbeejtő jelen a múltból fakad. Miért küldték az istenek a városra a halálos vészt? A Kar újra a város egykori megmentőjeként tisztelt királyától, Oidipusztól reméli a megoldást.
Kreón, a király sógora azt a jóslatot kapja, hogy a romlást a városra Laiosz király gyilkosának jelenléte hozta. Oidipusz átokkal sújtja a gyilkost, és parancsot ad az elfogatására.

Egyedül a vak Teiresziasznak adatik meg a tisztánlátás. Talányos válasza a király ellen szegezett vád: a gyilkos, akit kutat, s akire átkot szórt, ő maga, aki saját anyjával, Iokasztéval él vérfertőző viszonyban. A gyilkos kilétének felfedése egyben a szörnyű bűn elkövetésével vádolt Oidipusz valós identitásának tragikus keresése is. Az egyetlen életben maradt szemtanúval, a Pásztorral való találkozás a feloldozást vagy a bukást hozhatja. Kétségeit a Hírmondó érkezése látszik eloszlatni, aki Polübosznak, Oidipusz vélt apjának halálhírét hozza. A király azt hiszi, a jóslattal ellenkezőleg, apját nem ő ölte meg, de továbbra is rettegésben tartja a vérfertőzés gondolata, melyre a Hírmondó megnyugtatásképpen kimondja: Oidipusz nem Polübosz és Meropé vér szerinti fia! Iokaszté esedezve kéri férjét, hagyjon fel a kutatással.

A Szfinx titokzatos jelenléte emlékeztet: Oidipusz király csak az ő rejtélyét volt képes megfejteni, de mihelyt önmagával került szembe – bölcsessége elhagyta. A Pásztor előbb vonakodik a vallomástól, de miután erőszakkal kényszerítik a vallomástételre, Théba királya egy pillanat alatt a mélybe zuhan. Oidipusz öntudatlanul és ártatlanul esett a legszörnyűbb bűnbe: sejtelme sem volt arról, hogy akit megölt, a saját apja, és akivel együtt él, az a saját anyja. Büntetése az önkeze általi megvakíttatás. Elhagyja királyi székét, vak koldusként távozik a városból, amelynek királya volt.

Az elbeszélés, akár Laiosszal kezdjük, akár Oidipusszal, mindenképp egy szűk válaszútra visz. Itt kellett az apának és a fiúnak találkoznia, anélkül hogy fölismernék egymást: egy boldogtalan apának s éppoly szerencsétlen fiának, akiknek kerülniük kellett volna egymást, s meg is tettek mindent, hogy a találkozástól óvakodjanak. Az ember az iszonyatostól való félelmében gyakran rohan az iszonyatosba. Bármennyire is sokkoló a beavatatlan számára, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása arra kényszerít bennünket, hogy az antik hős tragédiáját nem többnek s nem kevesebbnek lássuk, mint a mindenkori ember megrázó drámájának, akit a végzet ragadozó karmai kerítettek hatalmukba. Ezt hangsúlyozza Măniuţiu. Egyszerű ember az értelmetlen világban. A sors által térdre kényszerített ember archetípusa. Nem egy királyé. Adrian Ţion, Tribuna A közismert antik tragédia radikális olvasatát nyújtja Măniuţiu, megőrizve ennek szellemét. A rendező inkább hangulati elemekre alapozott, az előadásban a vizuális vagy hangeffektusok teremtik a cselekmény feszültségét […] Cristian Rusu színpadképe ezt erősíti. […] Az Oidipusz király komplex, dinamikus, lenyűgöző, majdhogynem remekmű.