Jurij Kordonskij egy posztapokaliptikus világba helyezi Jevgenyij Svarc drámáját. Ez már a nézőtérre való belépéskor is tisztán látszik. A jövőbe helyezett darab díszlet- és a jelmezvilága letűnt korunkat és annak fennmaradó anyagait használja fel. Nejlonfüggönyt feszítettek ki a dobozszínpad két oldalára, rozsdás vaságy és magas vasemelvény helyezkedik el szintén a színpadkép két oldalán. A természeti elemek nagy része is megjelenik. A padlót barna föld lepi be, amelyet fapadló szegélyez, és egy kis, kör alakú medence, tele vízzel ékelődik a színpad aranymetszet pontjába. Dominál a sötét, csupán egy hangulatos lámpasor világít meg egy-egy jelenetet.

A jelmezek fakó vagy sötét színű, bő felsőkből és alsókból állnak. A kapucni, illetve az öltözék rétegzettsége szintén kihangsúlyozza a környezet ridegségét. Az előadás egy levegővételnyi disztópia.

A történetnek van egy tiszta íve. Az előadás elején megérkezik az utazó, akinek eltökélt szándéka megölni a sárkányt. A város lakói viszont a kizárólagos szabadítót látják a sárkányban, aki a világ elpusztulása előtt megmentette az embereket a sötéttől és a hidegtől. Mert hát ő adta a tüzet és a fényt. A sárkány rendíthetetlen önkényuralma több mint négyszáz éve tart már. Az emberek hálájuk jeléül minden évben feláldoznak egy fiatal, szűz leányt. A dráma ironikus fordulatot vesz mégis: az idegen végez a sárkánnyal, de a nevét elfelejtik, a babérokat más aratja le, aki szintén zsarnokká válik, és jutalmaként szintén egy fiatal arát követel. Az idegen visszatér, immár sárkányként. Az előadás végén pedig mindenkire felkerül a fekete kapucni, ami azt jelzi, hogy mindenkiben ott a sárkány.

Ember embernek sárkánya lesz. Amint az idegen elpusztította a sárkányt, őt magát pedig elárulták azok, akiket felszabadított, benne is kicsírázott a sárkány. És a sárkány újra útjára indult.

Ha az előadás koncepcióját és atmoszféráját nézzük, izolált, szürke, melankolikus és nyomasztó összképet kapunk. A folyamatos terror mégsem egyértelmű, hanem egyszerre lírai és finom hatású is, ami épp csak ott terjeng a levegőben. Nem azonnal fojt meg, hanem fokozatosan.

A sárkány olyan zsarnok, aki már réges-rég él, ereje óriási, tapasztalata felmérhetetlen. Magabiztossága és zsarnoksága szinte olyan, mintha ereiben folyna. Kicsit olyan, mint a Csongor és Tündéből az Éj karaktere. Három színész játssza. Ez a megoldás nem csak a sárkány három fejére utal, hanem arra is, hogy a sárkány bárki lehet, bármilyen alakot felölthet, és bármikor lecsaphat.

Ellenfele is misztikus karakter. Az idegen titkos írások ismerője, a szenvedést és a panaszokat szeretné megszüntetni. Poetikus pillanatnak hat a harc kezdete, amikor is a sárkány és az idegen összeölelkeznek, és elsötétül a szín.

Nyilván a sárkány nem egyedül, hanem egy egész kiépített rendszerrel uralkodik az emberek fölött. Az előadás a sárkány egyetlen város feletti uralmát kitágítja az egész világra. Ugyanis a bolygó minden csatornája (minden nyelven és időzónában) tudósít a harcról.

Ideológiákról, elnyomásról és a kis emberről beszélni nem újkeletű dolog. És sosem fog sajnos kimenni a divatból. De azért érdemes ezt a témát mégis újra és újra elvenni, mert ahogy az előadásban is tudatára ébredt a feláldozandó fiatal lány, úgy mindig ott van a remény a feleszmélésre.

Az egyén maga döntheti el, hogy passzív vagy aktív tagja lesz a közösségnek. Harcol vagy meghúzza magát. Sárkány lesz vagy sárkányölő. Valljuk be, mindenkiben ott lappang a sárkány és az idegen is. És az elárult idegen főképp. De csak rajtunk múlik, hogy sértettségünket mire használjuk fel.