Ez a koncert az én találkozásom a hegedűvel.

A hegedűvel, amelyen apám játszott esténként, miután hazajött a munkából.

A hegedűvel, amelyet aztán eladott. És így aztán nem hallottam többé.

A hegedűvel, amely hozzátartozik családom feltételezett kapcsolatához Niccolò Paganinivel. Az ördög hegedűsével.

Amikor meghallottam Bălănescu hegedűjátékát, meghallottam benne ezeket a hangokat: úgy törtek ki belőle, mint a lélek kiáltásai.

És hallottam azokat a hangokat, amelyek nem hagytak aludni éjjel, amikor kicsi voltam.

És hallottam benne más életek énekeit, a száműzetés, egy nép büszkeségének dalait, egy szép és keserű föld énekét, amelyet Romániának hívnak.

A hang és a hegedű közeledtek egymáshoz, elvegyültek a szavakkal, Pasolini, Rimbaud, Whitman, Eliot szavaival, hogy megpróbálják újra megtalálni azokat a titkos, talán mágikus vörös fonalakat, amelyek egymáshoz kötik az embereket, a történeteket, túl a másságon, túl a nemzeteken, nyelveken, túl a még-itt-léten és a már-ott-léten.

Ki tudja, talán a zene az a titkos beszéd, amely egymáshoz kapcsolja és összhangba hozza a dolgokat.

Pippo Delbono