Szakonyi Károly Adáshiba c. ikonikus darabját nemrég mutatta be a Játékszín. Az ősbemutató több mint fél évszázada volt, s lám a színdarab mit sem vesztett aktualitásából. Ugyanúgy nevetünk a Bódog család tévémániáján, mint a korábbi előadásokon, igaz most már a szereplők új módinak is hódolnak, mobiloznak.

Igazgató úr, gondolta volna, hogy több éves sikeres működés után ilyen hektikus lesz az élete, előbb a Társasági adó elvonás, majd a pandémia sújtja a színházat.
   –   Nem, kezdetben nagyon jó dolog volt színházat csinálni, mindenki boldog volt. Természetesen, amikor elvették a taót, az nagy érvágás volt és helyette ki kellett találni, hogy hogyan tovább. Hála istennek kapunk állami támogatást, és a többlet támogatási rendszer, amit kitaláltak, működik, de volt egy érdekes évünk, amikor kétséges volt a helyzetünk. Aztán jött a pandémia! Szirtes Tamással – akit remélem, mentoromnak tekinthetek – beszélgettem erről, ő mondta, hogy csodálja, amit elbírok, mert neki egész életében nem volt ennyi gondja a színházával, mint nekem ezalatt a tíz év alatt. Tény, hogy mi magánszínház vagyunk, nem olyan egyszerű a működésünk, mint az önkormányzati vagy az állami színházaknak. A pandémia alatt közel másfél évig be volt zárva a Játékszín, és 60 dolgozónk mindvégig kapott fizetést, hiszen nem volt bevételük. Azt gondolom, még a MOL-nak is nehézkes lenne megoldani, hogy a dolgozóit kifizesse, ha nincs bevétele a cégnek. Nálunk a színészek szabadúszók vállalkozói szerződéssel, ami azt jelenti, hogy ha nem játszik, nem keres. 90 színész dolgozik a Játékszínben, a pandémia idején hétfőről keddre eltűnt a fizetésük, egy forintot se kerestek. Ezért létrehoztam egy 10 milliós alapot, amivel a dolgozóinkat és a színészeket próbáltam segíteni abban az első időszakban, amikor be kellett zárni a színházat. Ám amikor másodjára is zár lakat került az ajtóra, nekem is jól jött volna újabb 10 millió, akkora bajban volt a teátrum. Végülis kihúztuk, most már szépen lassan emelkedik a nézőszám.

Lát valami változást a nézők színház iránti érdeklődésében?
   –   A járvány alatt megváltozott az emberek gondolkodásmódja a színházba járási szokások terén. Most már nem jönnek olyan bátran színházba, mint eddig. Azelőtt 2 hónapra előre nem lehetett jegyet kapni, most 1 hétre előre vásárolnak, sőt előző nap döntik el, hogy megnézik-e az előadást. Ezek a változások komoly stratégiai, gazdasági kérdéseket vetnek fel, így az utóbbi 2 évben nem színházigazgató voltam, hanem válságmenedzser, aki próbálja megoldani, hogy a dolgozók fizetést kapjanak, legyen munkájuk, a színészek játszhassanak. Bemutattuk A vád tanúját, majd bezárt a színház. Színre vittük a Nagyvárosi fények című Chaplin-darabot, ismét bezárt a színház. Nem volt könnyű helyzet, remélem, csak javulni fog mostanában.

Májusban 16 darabot játszanak, hogy bírják, hogy ilyen sokféle előadásuk van?
   –   Magyarországon alapvetően premierkényszeres színházak vannak, az a divat, hogy évadonként 5-10 bemutatót premiert tartanak, így szinte havonta új darabot mutatnak be. Azt gondolom, ki kellene játszani az előadásokat. Nálunk az említett 16 előadás 10 év alatt jött össze, a legtöbbjük már 8-10 éve megy, így nem ritka a 100-200-as széria. A Virágot Algernonnak tán a 175-ik előadás felé tart, a Legénybúcsú túl van a 100.-on, úgy, hogy másfél éve mutattuk be, a Kölcsönlakás is közel  kétszázszor került színre.  Minthogy magánszínház vagyunk, fontos, hogy addig játsszuk a darabokat, ameddig van rájuk kereslet. Londonban, New Yorkban jónéhány színházban en suite játszanak évekig, évtizedekig darabokat, magam is többet láttam. Persze, ott nagy a kereslet, főleg turisták látogatják az előadásokat. Itthon a magyarul játszó Játékszínbe nemigen tévednek be külföldiek.

A Játékszínbe bizonyára azért is jönnek szívesen játszani a színészek, mert nemcsak kijátsszák az előadásokat, hanem havonta többször is, egymáshoz  viszonylag közel vannak a produkciók. Megterhelő, amikor mondjuk 6 hetente van egy-egy előadás, felújító próba kell, újra ráhangolódni a darabra.  Mondjuk, ez a színész rémálma. Lehet, hogy azért ilyen beosztású a színház repertoárja, mert az igazgató maga is gyakorolta a mesterséget? Több mint 25 darabban játszott?!!!
   –   Pécsett kezdtem, Lengyel György szerződtetett a Pécsi Nemzeti Színházhoz, aztán Ács János és Vas Zoltán Iván felhozott Pestre az akkori Arany János Színházba, majd Ruszt József leszerződtetett a Független Szinpadhoz. Végül a Budapesti Kamaraszínházban fejeztem be színészi karrieremet, a színház bezárásáig több, mint 10 évet játszottam ott. Ekkor volt lehetőségünk arra, hogy megvegyük a céget, a színházat Játékszínt, amely  magánszínházzá alakult, az épület nem a mienk. Én nem vagyok az az ember, aki otthon minden este egy pohár bor mellett, mint meg nem értett művész borong, hogy nincs állásom, kirúgtak, mit csináljak. Egy évig voltam légüres térben a Kamaraszínház bezárása után. A Játékszín vételi tervére mindenki, még az egykori igazgató is azt mondta, hogy őrültség, rá fog menni a vagyonunk, a családunk, de én hittem, hogy van létjogosultsága egy magánszínháznak Magyarországon.   Azt azonban tudni kell, hogy állami támogatás azért kell a működéshez. Reméljük, hogy el fogjuk érni, hogy enélkül is tudjunk dolgozni. Amikor még volt a tao, akkor alakult a legtöbb magánszínház, hiszen ez segítség volt.

Nem hiányzik a színpad, nem szeretne játszani?
   –   Sokan kérdezik, sokan szeretnének velem dolgozni, de nem hiányzik. Legutóbb éppen az Adáshiba rendezője, Bagó Bertalan, akivel régóta ismerjük egymást – az első rendezésében Wedekind A tavasz ébredése c. darabban én játszottam a főszerepet – kérdezte, nincs-e kedvem játszani. Ugyanazt válaszoltam neki, mint Gálvölgyi Jánosnak, nem, de rendezni sem szeretnék. Azt gondolom, a színházvezetés egyemberes munka és ez engem abszolút kielégít.

Tehát a szó szoros értelmében, színházcsináló?
   –   Mondhatjuk, én találom ki, hogy mit játsszunk, a szereposztást is, a rendezők engem keresnek meg az ötleteikkel, persze jó csapatom van, megbízhatok a dramaturg Lőkös Ildikó és a többiek véleményében. Már van egy komoly rendezői gárda is mögöttem. Szívesen fogadok tippeket, de én szoktam kitalálni és áment mondani arra, hogy mi legyen repertoáron, milyen szereposztással, melyik rendezővel. Ez nehéz feladat, de nagyon izgalmas, mert rettentően foglalkoztat, hogy egy ötletből hogy lesz színházi előadás. Büszke vagyok arra, hogy gyerekkorom két kedvencéből is előadás született. Az egyik a Virágot Algernonnak, sokszor elolvastam, a másik a most bemutatott Adáshiba, amit sokszor láttam a tévében, és szenzációs előadásnak tartottam.

Akkor mondhatjuk, hogy két gyerekkori álma is beteljesült?
   –   Igen, nagy dolog,  itt megengedhettem magamnak, hogy  a Játékszín deszkáin  életre keljenek a kedvenc szereplőim.

Reméljük, a jövő évad teljes lesz, bizonyára készen van a műsorterv.
   –   A jövő év jubileumi év, a tizedik. Úgy is készülünk rá. Szeptemberben sajtótájékoztatót fogunk tartani, ott jelentjük majd be, hogy hogyan alakul az évad. Annyit mondhatok, jelentős darabokkal, nagy színészekkel találkozhatnak a nézők. Szeretném visszahozni azt a látványt, amikor 2019-ben, minden hónapban a jegyértékesítés első napján, négyszáz méteren álltak sorba a nézők.

Színházrajongó lévén már látom is magam a sorban.