A József Attila Színház ebből a szempontból sajátos helyzetben van. Mondják néha rá, hogy vidéki színház Pesten, és ebben van is annyi igazság, hogy aránylag távol van a belvárostól, viszont túl nagy ahhoz, hogy könnyű legyen nézőterét közönséggel megtölteni. Különlegességekkel, amelyek idevonzanák a belvárosi értelmiséget, legföljebb a pincében lévő stúdiótermet lehetne talán működtetni, de valószínűleg azt is csak nehezen. Korábbi igazgatói általában hangsúlyozták is, hogy az intézmény népszínházi jellegét kívánják erősíteni. Amibe az is beletartozik, hogy elsősorban az angyalföldi publikumot kell elérnie. Mint ahogyan a Gózon Gyulának a rákosligetit, a Komának a pestújhelyit, rákospalotait, a Holdvilág Kamaraszínháznak a rákosszentmihályit, a Turay Idának a „nyócker” népességét. De ebből a szempontból helyzete talán leközelebb a Karinthyéhoz áll, amennyiben számolnia kell a belváros érdeklődő értelmiségével is.

Nyilvánvalónak látszik a megoldás: kommersz szórakoztatást nyújtani a nagyteremben és igényesebb, komolyabb produkciókat, olykor ínyencségeket, ritkaságokat kínálni a stúdióban, amely egyébként okkal kapta nevét Gaál Erzsébetről, akire ugyan a mai nézők többsége már nemigen emlékezhet.

Telihay Péter mégis megkísérti a lehetetlennek látszót: Lev Tolsztoj nagyregényének, az Anna Kareninának az adaptációjával szeretné szívben ütni a kerületben élőket, és ezt nem a stúdióban, hanem a nagyteremben teszi. Ráadásul nem operett vagy musical változattal, hanem Nagy András művével, amely nem véletlenül viseli az Egy Tolsztoj-értelmezés nagyszínpadra műfajmegjelölést, hanem arra is utal, hogy ezt a szöveget először 1990-ben a Radnóti kicsi színpadán mutatták be Anna Karenina pályaudvar címmel. Márpedig nem nélkülöz minden kockázatot egy intim helyre elképzelt szöveg áttelepítése sokszorta több köbméternyi légtérbe. Ezt azonban lényegében megoldja a díszlet, Libor Kati hatalmas fémszerkezete, amelyen lehet érkezni, távozni, de igazán játszani csak a szabadon maradó kis területen lehet. A darabválasztást mégis méltányolni kell. Olyan művet kínál a nézőknek a színház, amely nemcsak érettségitétel lehet, de amelynek szerzője, Lev Tolsztoj és regényének címe talán még ma is közismert, ha talán nem is olvasták annyian, mint egykor. A történet pedig nemcsak érzelmes, de egyenesen a szerelemről szól, ami mindig kedves a nézők többségét kitevő hölgyek számára. Nagy András műve pedig nem egyszerű színpadra alkalmazás, hanem tovább gondolás is, valóban értelmezés, ahogyan a mostani alcím mondja.

De ez alkalommal szerencsés választás az Anna Karenina a klasszikus értékek népszerűsítéséhez azért is, mert a társulatban van egy látványosság számba menő színésznő, aki képes Anna összetett, konfliktusos lelki rezdüléseit izgalmasan és hitelesen megjeleníteni. Létay Dóra pontosan leképezi azokat az apró gesztusokat, önkéntelen-öntudatlan reakciókat, amelyeket a nagy orosz író lélekábrázolási művészetének csúcsaiként szokás emlegetni. Gazdag Tibor a szokottnál rokonszenvesebb Karenin. Szövege szerint sem az a merev, nyársat nyelt hivatalnok, akire a regényből emlékszünk, hanem felvilágosult, liberálisan gondolkodó értelmiségi. Ezzel persze Anna fordulatának, olthatatlan szerelmének egyik fontos motívuma, az öreg férj taszító volta elvész, így marad az elnyomhatatlan, ösztönös szenvedély, amelyet a snájdig, fiatal katonatiszt kelt benne. A Vronszkijt alakító Mészáros András meg éppen annyira vonzó és őszinte szerelmes, amennyire könnyelmű, felszínes lélek, sodródik az eseményekkel, előbb Anna szenvedélye ragadja magával, majd a társasági normákhoz igazodik, amikor az asszonyt kitaszítja magából az orosz elit. Szeretne kitartani, szolidaritást vállalni vele, csak éppen képtelen rá.

Telihay Péter Anna Karenina rendezése csak annyi eredeti gondolatot nyújt, amennyivel Nagy András megtoldotta Tolsztojt. De ismeretterjesztő, kultúraközvetítő érdeme elvitathatatlan. Egy népszínháznak pedig ez elemi feladata.