A lengyelek, legalább is a lengyel drámaírók (Mickiewicz, Slowacki, Wyspiański, Witkiewicz,Gombrowicz…), nagyon lengyelek (a lengyel történelemben, életben gyökerezettek) és közben egyetemesek, vagyis a világra nyitottak. És egymással gömbszerkezetet alkotnak, ahogy a Vízityúk műfaja szférikus tragédia, vagyis gömbszerű, önmagába zárt, és tökéletes, megfoghatatlan, sima éslecsúszol róla, és az egész világot jelenti: földgömb, égbolt…

A Vízityúk expresszív, szürreális, későbbi fogalommal abszurd, miközben teljesen hétköznapi. Könnyed és szellemes, a mélyértelműnek hitt gondolatokat lerántja a földre. Nagyon kis csodálkozással elfogadják a realizmus felől nézve legképtelenebb dolgokat. Csúfondáros és szomorú. Nemzedéki konfliktus, család, élet értelme, szerelem, halál, magány, pénz, forradalom – benne van az egész világ, mint a gömbben. De nem komolykodva, és ettől az élet közhelyei, közhelyszerű mondatai más megvilágításba kerülnek, más fénytörésbe. Rémes, de nincs értelme komolyan venni. Mármint az életet. Színes az egész, hiszen festő, és fotográfus is. A semmiből előtűnőgyerek, aki álmodik és fest, és néha felébred. De egy hétköznapi gyerek, aki apára, anyára, nagyapára vágyik, és nem érdekli, hogy vérszerinti-e, már csak azért sem, mert azt se tudjuk, hogy ő van-e.

Zsótér Sándor