Ploiesti a 19. század végén olajváros lett, könnyen megszaladhatott annak, akit oda vetett a sorsa. A város a Román Királyság ékköve volt, egészen az 1944. augusztus 1-jei nagy amerikai bombázásig. Caragiale – a szerző ebben a városban született 1858-ban. Még a nagy boom, a motorizáció előtt, 1870-ben Bukarestbe ment, ahol nagybátyja színiiskolájában mimikát és szónoklatot tanult. Aztán talán a Farsang szereplőihez hasonlóan úgy vágyott Ploiestibe, mint a Csehov hősök Moszkvába. Plojesti, ahogy Gothárnál / Bodor Ádámnál hangsúlyos „j”-vel mondják: talán az álmok városa, a mesés balkáni vadnyugat lehetett akkor. 60 km-re északnyugatra Bukaresttől…

A történet színtere egy fővárosi (keleti) borbélyüzlet. Itt főnök az Ujlaki Dénes által tökélyre formált Misu: amolyan piti amorózó-maffiózó, de vezér. Két nő szereti. Egyik a szenvedélyes-férfias karakter, a kolerikus temperamentum archetípusát dinamikusan alakító Pálmai Anna. A másik a szupernőstény, szangvinikus alkat példa-figuráját kidolgozó Jordán Adél. Mica és Didina. Férjeik – nem először a Gothár-oeuvreben - csökött férfiak, hülyék is, korlátoltak is, gyávák is. Utóbbi fontos pszichés kellék lesz, mert az álruha-cserélgető farsangon mindenki mást üldöz majd, mint akit üldözni szeretne.

Az egyik férfi Makhosz, Lengyel Ferenc bravúros „beszarit” dolgoz ki az írott figurából. A másik Bóbitás, akinek kedvéért Nagy Ervinnek le kell vetkőznie a neki mindig sikert hozó „szívdöglesztőt”. És ez a feladatmegoldás is jelest érdemel. Tán még a huskyk felemás szemszíne nélkül is elfogadnánk, hogy alkatával ellentétes alakítása hiteles.
Méltatlanul apró a kulcsszerep Rendőrbiztosé – Vajdai Vilmos csípőből hozza. Talán ilyen mellékalak volna a Gyakornok nagyvárosba vetődő infantilis fiatalembere is, ha nem volna hozzá egy titokzatos nagybácsi, éppen Plojestiben, akibe mint mágikus szóképbe kapaszkodva Tasnádi Bence brillíroz. Az infantilis fiatalemberben a diktatúrákban megnyomorított generációk archetípusa jelenik meg. Tasnádi, örömszínész: nagy formátumú játékot ad.

Az egész vizesnyolcast (állandóan esik, úgy látszik ez a Plojesti Esőapó utáni vágyból realizálódó szplínes valóság) Dodó borbélysegéd Kocsis Gergely blazírt játéka kerekíti ki. Szinte Szondi Lipót sorsanalíziséhez, zseniális ösztöntesztjéhez illő formává alakul a csapat. De Dodó a manic-manic ösztönkarakterből az egész előadást hátán hordani képes bravúr-alakítást duzzaszt. Kicsit kívül áll, kilóg az alagsori történésekből. Mi nézők, picit az ő szemével (Gothár világlátásával) tudjuk végignézni-végigmulatni az amúgy lapos történetet. Ez a szemszög azonban úgy „meséli” el a posztkommunista Közép-Kelet Európát, mint ha egy női pletykafészekként működő „szépségszalonban” hallanánk / tükörbe néznénk, hogy hol is, hogyan is élünk. De hogy ki legyen a „tízes”, még két színésznek oszt szerepet a rendező, a Pincérnek – Dankó István – és az Álarcos nőnek – Czakó Klára – akik a maximumot hozzák ki a „maradékból”.

A hely színei / helyszínei a Farsang elemelésének nélkülözhetetlen kellékei. A rendező 1984-ben a Farsang emlékezetes előadását csinálta meg a Pestiben. Akkor is alagsori volt a tér pozíciója, de rikító sárga (emlékeim szerint). Most lehetetlen türkizkék. Az elsőre elnagyolt „öregítést” a játék során hitelesítik a romkocsmákat idéző cselekmény-fragmentumok. Jól fogy a vodka és a sósav. Ma az elhagyott pesti házakba költözött kultúrivókban is ráerősítenek a korhadásra, mocsokra. Most is megszokható, hogy nagyon csináltak a romlás művirágai.
A térnek két komoly leleménye van: az egyik a színpad közepén, a lehető leglehetetlenebb helyen álló oszlop. Ez a dramaturgiai fókuszpont. Nem csak kerülgetik, bujkálnak mögötte, de fülkéje amolyan majdnem forgóajtó – a farszokban szokásos csiki-csuki pozícióban. A másik, inkább filozofáló mihaszna ötlet, az első felvonást a harmadikban megtükröző felállás. Amolyan kis rendszerváltás. Minden maradt a régiben. A második felvonás „forradalma” inkább üres színpad, ahol a hátfal ablakaiban ázsiai báb árnyékjáték értelmezi a színpadi panoptikumot. Az ötlet forrása talán, hogy Caragiale pantomimes tanulmányokat is folytatott. S hogy neki végül az őrült bálból nem Plojestibe, de (Kolozsvári kitérővel) Berlinbe adatott elmenekülnie, ott is van eltemetve.

Maga az álarcosbál Bujdosó Nóra mv. inkább „gubi” mint „turi” jelmezeitől őrült. Van karosszériaroncs, gumiabroncs, zsiráf-ruha, és a többi. De a leginkább telitalálat az a multifunkcionális palást, ami santungosan fénylik és akár királyi viselet, akár szovjet típusú bélelt orkántélikabát asszociációját is képes kelteni. Abszolút esőapós, romkocsmás. Talán egyetlen jelmez nem szervesül, a Misué. A snájdig főnök azonban máshogyan is játszik. Mert a tér(szűke) – Gothárnál nem először – rászorítja a színészeket a proszcéniumra, amolyan mutatványos, ligeti játékmódot diktál, a színészek a kelleténél többször fordulnak a nézővel szembe. Ettől kevés az egymással való játék lehetősége. Ujlaki olyan „régi” mikro-pszichológiából építkező szerepfelfogást visz végig, ami hitelesíti „kilógó” realista jelmezét is.
A díszlettel egyenrangú – Gothárnál nem szokatlanul – az effektek / kellékötletek gazdag világa. Kettőt kiemelnék ezek közül. Az egyik az a mennyezet alatt szabadon futó rozsdás vascső, amelyben golyót gurítva, megidéztetik Kafka szürreális építménye. Ahol az ismeretlen funkciójú középületben épületgépészeti hangok sejtetik a tragédia vektorait. Csehovnál ez a szerzői utasítás így hangzik: „a távolban elpattant egy húr”.

Egy életszagú ötlet az autóból kiemelt kettős ülés, mint fotel, amolyan „design kisremek”. Minap láttam a bécsi Dorotheumban egy megszólalásig hasonlót. Azt egy Rover 3,5 literesből emelte ki a №1 designer, Ron Arad. Kikiáltási ára 18.000 Euro – használtan. De a Gothár színpadán nem öncélú ez a geg sem. A két ülés közül kikandikáló vörös markolatú kézifék ugyanis, ha behúzzák, fixálni képes a guri-guris „bútort”. Pofonegyszerű bravúr.
Az általam látott utolsó főpróbán a nézők, bár végignevették a három felvonást, végül nem tudtak önfeledten tapsolni. Ennek az utolsó perc volt akkor és ott az oka. A főszereplő Dodó / Kocsis Gergely amolyan Hamlet-monológot tömörít egy percben. Koponya helyett egy hajszálhoz beszél: „honnét tudja a halott haja, hogy már nem kell tovább nőnie” (a tartalmat idéztem – Sz. Gy.). Ez önmagában is kérdéses vég, de jobb elől a stáb a szövegére „ráénekel” egy lassú, szlávos hangzású siratót. A műfaj – legyen bár elemelt az előadás – ezt nem bírja ki.

Jó öreg bon mot szerint: „Zucker bleibt zuletzt!”. Cukor és ecet együtt, ezúttal kesernyés-bús zavarodottságot eredményez.