Napóleon szerint a „Figaro” már maga volt az akcióban levő forradalom, vagyis szerinte a francia forradalom valójában nem ama híres 1789. július 14-én kezdődött, hanem 1784-ben, a Figaro házasságának bemutatóján, amikor először hangzott fel az öntudatos polgár tiltakozó szava Figaro monológjában. A társadalmi feszültség, az ellentétek ábrázolása olyan erős itt, hogy – mint minden jó komédiában – akár tragédiába is torkollhatna a cselekmény. Formáját tekintve pedig elmondhatjuk, hogy Beaumarchais valósította meg Diderot álmát, a komoly hangú, polgári problémát megjelenítő, prózában szövegezett drámát. Szerzőnk a francia felvilágosodás korának legjobb vígjátékát írta meg.
Beaumarchais nem csupán szellemes ember volt, hanem önkritikus alkotó is. Voltaire-rel beszélgetve mondta: „ha egy író túl ostoba drámát ír, előbb-utóbb megzenésítik, opera lesz belőle, és attól fogva senki sem tudja, mi van benne.” Mint tudjuk, A sevillai borbélyból Rossini, a Figaro házasságából Mozart komponált halhatatlan operát. A szövegek értékét mutatja, hogy a világ prózai színházainak is kedvelt darabja maradt mind a kettő. Miért? Mert Figaro az egész (fényes és romlott) világgal képes szembeszállni, furfanggal, csellel, ravaszsággal. Átlát az embereken. Az ad neki erőt, hogy a boldogságáért harcol: nem hagyja, hogy kedvese a látszólag mindenható gróf zsákmánya legyen.