Köztudomású, hogy az Amphitryon-témát négy kiváló drámaíró is feldolgozta már. Ez az oka, hogy újra az anyaghoz nyúlok most. Ha ők négyen kevésbé kiválóak, nem lenne indíték eredményeik
átvételére.
Plautus írta meg a legerőteljesebb Amphitryont, Moliére írta a legügyesebbet,
Dryden a legszemtelenebbül érzékit, Kleist a legmélyebbet. A maga módján mindegyik felülmúlhatatlan, érdemes azonban megkísérelni, hátha jeles erényeik ugyanabban a darabban \'is egyesíthetők.
Az anyag „magja\" az a kérdés, mi történik akkor, ha egy isten belekeveredik az emberi társadalom ügyes-bajos dolgaiba. Dőrének tekintjük akkor ezt az istent, nevetséges kizsákmányolóként gúnyolhatjuk: ezt tette Moliére és Dryden. De - így Plautus és Kleist, így én magam - fontosnak is tarthatjuk személyét. Akkor Jupiter
minden emberi lehetőségünk összefoglalója, megtestesítője; akkor -tökéletes emberként jelenik meg a valódi emberek között, ahogyan a majmok között Tarzan. Akkor e világ megzavarója és előrelendítője, amiképpen az emberi tökéletesség képzete mindig is megzavarta és előrelendítette a világot.
A helyzet egérszerre nevetséges és komoly. Plautus és Kleist elválasztotta a
nevetségességet a komolyságtól: Plautus gyönyörűségesen, de megismételhetetlenül, Kleist bonyolultan, ziláltan. Ami Plautusban ma elavult, nem egyéb, mint hogy ő még hitt a görög istenekben; ami Kleistben ma elavult, nem egyéb, mint hogy ő már nem hitt bennük.
(PETER HACKS: „AMPHITRYON\"-OMHOZ)