A legjobb női főszereplőnek járó díjat, szintén az Adrienne-ben nyújtott alakításáért, Börcsök Enikő kapta. Balogh Erika szerint a dupla elismerés nem véletlen, hiszen a két szerep is csak együtt működik. Így ebben az évben nem csak két színésznőt, hanem két igazi színházi csapatjátékost is díjazott a szakma, ami külön öröm a Kecskeméti Színház színésznője számára.

- Játszottatok már együtt Börcsök Enikővel?
- Még soha, de nagyon jól kijöttünk, pedig borzasztó nehéz volt a próbaidőszak, ami alatt össze kellett szoknunk, és meg kellett ismernünk egymást. Sokszor éreztem, sőt éreztük úgy többen, hogy nem tudjuk megcsinálni… Zsótér Sándor rendezte a darabot, akivel sokat dolgoztunk, gondolkoztunk együtt egy-egy jeleneten. Börcsök Enikő, aki vendégként játszott Kecskeméten ebben az előadásban, már többször dolgozott Zsótérral, így ők már fél szavakból értették egymást. A sok küzdelmes próba után ezért volt olyan érdekes és értékes, hogy a végén milyen jól működött minden.
- Jól tudtatok együtt dolgozni?
- Igen, mivel Enikő okos, rutinos színész, aki remekül illeszkedett be közénk, és sokat tudtunk segíteni egymásnak. Ennél a darabnál rettenetesen fontos a szöveg maga. Ha az nem működik, akkor elúszik az egész. Ráadásul nagyon nehéz a nyelvezete – nekem jó fejem van, könnyen tanulok, de állítom, hogy borzasztó nehéz az Adrienne szövege. Enikővel izgalmas volt együtt dolgozni. Mivel a két szerep egymásra épül, együtt működik, fontos volt, hogy tudunk egymásból építkezni, hogy számíthatunk a másikra. A címszereplő színésznő csillogása, feltünősködése mellett a hercegnő a maga egyszerűségével van jelen. Ezt a két nőalakot kellett megformálni, lecsiszolni, kifaragni a próbákon. Meg kell említenem, hogy nagyon sokat segítettek Benedek Mari isteni jelmezei is.
- Más Pécsen játszani? Gondolom egészen más, mint a kecskeméti közönség elé kiállni…
- Kecskeméten a bemutatón olyan sikerünk volt, amit én még sohasem tapasztaltam. Őszintén mondhatom, hogy huszonöt éves pályafutásom alatt ilyet még nem éltem át. Tombolt a közönség – tapsoltak, kiabáltak, dobogtak, fütyültek. Mi pedig zokogtunk. Annyira boldogok voltunk, annyira kimerültek, és annyira rettegtünk, hogy sikerül-e, hogy csak ömlöttek a könnyeink. A következő előadások fogadtatása már vegyes volt. Játszottunk telt ház előtt, de volt, hogy csak húszan ültek a nézőtéren. Akik végignézték, azok mindig szerették, és lelkesen megtapsolták. Aztán a Vidéki Színházak Találkozóján szerepeltünk vele a Merlinben, ahol ismét hatalmas siker volt. A POSZT-on két előadást is játszottunk, egymás után. A délutáni, szerintem, nem sikerült igazán jól. Olyan volt, mintha egy falat vontak volna a nézőtér és a színpad közé. Ezt mindannyian éreztük, és nagyon el voltunk keseredve. A szünetben Zsótér Sanyi nagy szeretettel bíztatott minket, ami – azt hiszem – akkor sokat számított. A második előadáson már azt éreztük, hogy életünk egyik legjobb estéjét sikerült összehozni.

- Volt időd a fesztiválon más előadásokat megnézni?
- Nem, sajnos semmit. Előző este még játszottunk Kecskeméten, aztán felültünk a buszra, megérkeztünk Pécsre, és már rögtön próbáltunk. Jött a két előadás, holt fáradtan összeestünk, majd másnap fél ötkor már ott volt értünk a busz. Úgy érzem, hogy ez a fesztivál a színészekről is kellene, hogy szóljon. Júniusban még sok helyen tart az évad, dolgoznak, és épp hogy lóhalálában odafutnak egy előadással. Remélem, hogy a közeljövőben valahogy meg tud újulni ez a fesztivál, és ember-közelibb lesz számunkra is.
- Megfordult a fejedben, hogy esélyes vagy, hogy megkaphatod ezt a díjat? Ebben az évadban választottak Kecskeméten is az év színésznőjének. Érezted már évad közben, hogy most különlegesen jól megy minden?
- Nem, én igazából a tavalyi évet láttam eredményesebbnek. Úgy érzem, hogy akkor kaptam olyan szerepeket, ami miatt különlegesnek tarthattam azt az időszakot. 1978 óta játszom és még soha, semmilyen díjat nem kaptam. Idén, mikor a társulati ülésen kihirdették – épp a hátsó sorban remegtem, egy hosszú, idegőrlő autóút után – , szinte fel sem fogtam, hogy engem választottak az év színésznőjének. Aznap tartottuk a nagy évadzáró bulit is, amiről én éjfél-tájban meglógtam aludni, mert piszok fáradt voltam. Aztán hajnali negyed kettőkor csöngött a telefonom. Bori Tamás kollegám hívott, hogy gratuláljon. Én félálomban megköszöntem. Egy perc múlva telefonált Makranczi Zalán. Gondoltam az ünneplés hevében fontosnak tartották, hogy még egyszer gratuláljanak. Ám ekkor hívott Bodolay Géza, az igazgatóm, aki elmondta, hogy én kaptam a legjobb női epizódszereplőnek járó díjat a POSZTON – és ő is gratulált.

- Mikor fogtad fel?
- Amikor a Jordán Tamás ott állt mellettem a díjátadón és elmondta, hogy mennyire tetszett neki az alakításom. Ott Pécsen, amikor játszottunk semmilyen előérzetem nem volt, inkább arra kétségbeesett koncentrálásra emlékszem, ahogy mindannyian akartuk, hogy jól működjön az egész. Egyébként pedig, úgy gondolom, hogy ez a csoda is három napig tart. Nincs ennek igazából következménye. Az interneten volt hihetetlen visszhangja, a rajongók között. Tőlük kapok ajándékba egy honlapot a két díj örömére.
- Tartod velük a kapcsolatot?
- A neten keresztül néha váltunk egy-két levelet, meg tudom, hogy eljönnek a bemutatókra, és ott ülnek az első sorban. Mindig tudják, hogy mikor hova utazunk egy-egy előadással, hogy melyik filmet mikor játsszák, vagy ismétlik a tévében. Nagyon kedvesek és figyelmesek. Igazi színházszerető emberek.
- Azt lehetett olvasni egy kritikában nemrég, hogy mostanra igazi „kortalan színésznő” lettél. Te is érzed ezt a kortalanságot?
- Persze, hogy érzem. Ha valakivel találkozom, és megmondom hány éves vagyok, akkor azt kapom, hogy „Tényleg? Nem hiszem el!”. Ez azonban kizárólag anyukám és apukám érdeme –genetika, amit örököltem. Persze hozzá lehet tenni a megfelelő életvitellel, de ez nagyrészt akkor is genetika. Hogy színészileg kortalan vagyok az Bodolay Géza érdeme, mert ő az, aki megadja a lehetőséget, hogy ilyen széles skálán játsszak. Úgy gondolja, hogy most vagyok olyan színészi, szakmai állapotban, hogy meg lehet „támadni” ilyen szerepekkel. Ehhez persze az kell, hogy én felvegyem a kesztyűt és megfeleljek ezeknek a kihívásoknak és elvárásoknak. Az elmúlt időszakban olyan – számomra nagyon fontos – emberekkel dolgozhattam együtt, mint Alföldi Róbert és Zsótér Sándor.
- Az életedet ezen túl is Kecskeméten, az ottani színházban képzeled el?
- Igen, hiszen ott számítanak rám, hisznek bennem. Pontosan tudja minden vidéki színész, mivel a saját bőrén tapasztalhatja, hogy nagyon nehéz a kitörés, hiszen kevesen jönnek el megnézni az előadásokat. A Vidéki Színházi Fesztivál kapcsán kérdezték tőlem, hogy mikor a fővárosban játszottunk, eljött-e megnézni a szakma. Én csak azt tudtam mondani, hogy nem. A saját barátaink jöttek el, akik nem tudtak elutazni Kecskemétre. Kollega is sok volt, de ők lejönnek Kecskemétre is szívesen. Ami hiányzik, hogy filmrendezők, színházi rendezők érdeklődjenek jobban a vidéki előadások iránt.

- A fővárosban élsz. Nem akartál soha vidékre költözni?
- Szeretek Pesten lenni. Nehezen tudnék már változtatni ezen az életformán. Persze nagyon szeretem Kecskemétet is, azt a nyugalmat, ami ott vár. De nem vagyok az az egyhelyben ülős, ha olyanom van, bepattanok az autóba, és már megyek is. A változás a lételemem. Bizonyos feladatok persze a fővároshoz kötnek, hiszen néha szinkronizálok, és dolgozom a rádióban is.
- Filmben láthatunk mostanában?
- Amikor kikerültem a főiskoláról, nagyon jó helyzetben voltam, hiszen éjjel nappal bent voltam a televízióban. A szórakoztató osztály csak úgy ontotta a munkát, a kis jeleneteket, tréfákat, amiket a mai napig egyfolytában ismételnek. Ezekben a filmekben olyan nagy nevek játszottak, mint Haumann Péter, vagy Kállai Ferenc. Könnyed szórakoztatás, amit lehetett színvonalasan csinálni. Ahhoz képest, ami mostanában történik a médiában, meg a televízióban, ez egy csoda. Ráadásul egy csomó ember azt hiszi, hogy én most forgattam, pedig ezek nagyon régen voltak. Szórakoztató osztály már nincs, színvonalas szórakoztatás is csak igen ritkán. Sajnos egyre kevesebb lehetőségünk van a televízióban, vagy filmekben szerepelni. Ezért szerencsésnek érzem magam, hogy ezen a nyáron is forgatok, méghozzá Elek Judit filmjében, melynek címe „A hét nyolcadik napja”. Egy tánciskola igazgatónőjét játszom – és ami külön ajándék, hogy Zsótér Sándorral dolgozhatok együtt, aki szintén játszik a filmben.
- Nemrég egy sorozatban is feltűntél.
- Egy régi kollégám Bányai Gábor, akivel korábban sokat dolgoztunk együtt, elhívott egy szereplőválogatásra egy új sorozathoz. Aztán kiderült, hogy nem tudok részt venni a munkában, mert annyi elfoglaltsággal járna, ami mellett nem játszhatnék Kecskeméten. Ez egy olyan feladat, amihez fel kell adnod mindent. Később azonban felhívtak, hogy lenne egy kisebb szerep, és rám gondoltak. Ezt elvállaltam, de csupán kaland volt, semmi más.
- Mi vár a következő évadban?
- Az Adrienne-t még nyáron elvisszük Zsámbékra, és lesz belőle egy-két előadás ősszel a Katona József Színházban is Budapesten. Kecskeméten már nem játsszuk a következő évadban, mert nem tudná egyeztetni a színház a többi előadással, amelyek most készülnek. Évad elején Ács János rendezi a Nebáncsvirág című operettet, amiben vár rám egy szerep. Régen énekeltem, de biztos, hogy izgalmas lesz. Utána a Don Carlos-t rendezi Alföldi Róbert, aki Eboli-t osztotta rám. Ezt a szerepet eljátszani, szerintem, minden színésznő számára fantasztikus kihívás. Számomra ez a feladat ennek a különleges időszaknak a megkoronázása.