Ibsen 1899-ben írt „drámai epilógusa” valójában csak a formájára nézve drámai mű, ha a lényegét vesszük szemügyre, akkor inkább zord lírai költemény, a művészetért önmagát feláldozó ember tragikus csalódásának a kifejezése.

A korosodó Rubek professzor, a híres szobrász és fiatal felesége, Maja már nem szereti egymást. Maja a saját jövőjét a vad vadásszá transzponált Ulfhejm földbirtokosban véli megtalálni. Férje jövője legsikeresebb szobrának egykori modellje, a feledés vagy a nemlét homályából elősejlő Irenéhez kanyarodik vissza. Bármerre is indulnak, egyetlen dolog hiányzik belőlük az úton: a cselekvő szeretet.

„Ha mi, holtak, feltámadunk… – azt látjuk, hogy sohasem éltünk.” Mintha Tolsztoj szavai csengenének vissza: az ember a halállal szembesülve érti meg, hogy nem úgy élt, ahogy kellett volna. Mert szeretet nélkül holtnak érzi magát az ember. Igazán szeretni egyet jelent a „feltámadással”.