Az előadás temetéssel kezdődik. Mindenki lerója a sírnál, amit illik, aztán ölelkezés, tor és gyors lerészegedés. Ophelia almát szorongat a kezében, Laertes Claudiusnak táncol, Gertrud félrevonul Poloniussal és Horatio csipeget az asztalon hagyott maradékokból.

A lehetetlennel határos vállalkozás a Hamletből mozgásszínházi előadást csinálni. A Hamletet oly mértékben a szavak uralják, hogy a legvégső pontig még a cselekvések és a nem cselekvések is nyelvi formát öltenek benne. Shakespeare darabjában minden szó, szó, szó…

A mi előadásunkban nem beszélnek egymással a szereplők. Nem a műfaji sajátosságok miatt, hanem mert szerettük volna a szereplők indulatait, szándékait a szavak kimondása előtti és utáni állapotban megmutatni. Amikor még nem tudják, hogy mit fognak mondani, vagy akkor, amikor már szeretnék elrejteni,megnemtörténtté tenni, amit kimondtak.

A Hamletben, mint minden Shakespeare drámában, valójában mindenkinek igaza van. Igaza van Claudiusnak, hogy az öreg Hamlet ideje már lejárt. Igaza van Gertrudnak is, hogy váratlanul kibomló másodvirágzásában elementáris erővel ragadja meg az újra megélhető asszonyi és uralkodói lehetőségeket.
Igaza van Poloniusnak is, hogy a szolgálat az szolgálat, nincs helye benne a moralizálásnak, és igaza van Laertesnek is, amikor egyre vehemensebben keresi az érvényesülés útját. És igaza van Opheliának, amikor Hamletet választja.
De lehet-e számára Hamlet az egyetlen tiszta pont, az egyetlen valós érzet, miközben minden egyre kuszább, kiismerhetetlenebb, kifürkészhetetlenebb lesz körülötte?
És vajon Hamletnek igaza van-e valamiben?
Hamlet elvágódik, amikor megérkezik, s nem tud lábra állni, mikor végre már továbbmehetne. Megdöbbenti a látható és tapintható bűn feletti vigyorgás és agresszió. A „mintha” világa az Ő számára nem megélhető. Ez a fiú valaki közülünk, a lelkünk gondterhelt része, a tett megtételétől menekülő, gondolkodó ember.Kortársunk, akárcsak Shakespeare.

Ma Hamlet világában élünk.Ahatalomba és az érvényesülésbe tíz körömmel kapaszkodók korában, miközben döbbenten szembesülünk azokkal a pillanatokkal, amelyeket saját morális térképünk alapján elsősorban elviselünk ahelyett, hogy szembemennénk velük.
Hamlet útja a szándék megszületésének útja. Az út története, amelyben valaki alkalmassá válik arra, hogy a dolgok beteljesülhessenek általa. Hamlet nemhős. Hamlet ember. Hamletmi vagyunk.