A Szeget szeggel címû vígjáték, a közönségre nézve ma is Shakespeare legidegenszerûbb alkotásai közül való. Az irodalmi és színpadi kritika legrikítóbb színû bolondgombái másfél század óta buján tenyésznek e darab körül, talán még csak a Hamlet az, amelyrõl cifrább dolgokat írtak össze. Megegyezni nem tudnak a kritikusok erre a darabra nézve, és nem is fognak soha. Legföljebb abban értenek egyet, hogy különös, páratlan, egyedülálló Shakespeare munkái között. Hevesi Sándor, Shakespeare bécsi vígjátéka: Szeget szeggel A Szeget szeggel egy eszméktõl duzzadó mû. Mindenekelõtt tele van az állampolgárt érintõ jogkérdésekkel, de ugyanúgy duzzad az egyént foglalkoztató erkölcsi kérdésektõl is.

A darab a benne felfedhetõ mélységeknek köszönhetõen, mégis varázslatosan élõ és mozgalmas. „Igen, Shakespeare nem fekete felhõ, mely egész nap lóg a fejünk fölött, hanem vihar. Mozgás, fejlõdés, változás. Feltétlenül valami élõ, mozgó, változó és nem állóvíz. Vajon amikor elkezdõdik a vihar, villámlik, dörög az ég – nincs-e mindebben valami könnyedség? A természet nem erõlködve ütközteti a felhõket, szikrát lobbantva közöttük. Neki ez mintha semmibe kerülne. A szél fuvallata, úgy mozgatja a hatalmas felhõgomolyokat, mint egy pelyhet, a villám csak röpke fûpillanatig feszül a levegõben, és máris tovatûnik. Shakespeare-t is úgy kell birtokba venni, mint a szél a tiszta felhõket. Vagy el kell zavarni a felhõket és akkor tiszta égbolt tárul elénk, vagy a vihart idézni elõ, mennydörgést, hogy a gömbvillám oda csapjon, ahova kell.” Abnatolj Efrosz, A szakma rendezõ.

„…az udvarhelyi előadás sem törekedik érzelmi befogadásra, inkább igazságérzetünket, emberi tartásunkat kívánja mozgósítani, táplálni. Rá akar világítani arra, hogy micsoda rohadt dolog történik ebben a Shakespeare-darabban: ugyanolyan, mint amit nap mind nap láthatunk a valós életben. Shakespeare ma is tükröt tart nekünk. A rendező – Alexandru Berceanu – merész dramaturgi húzásra vállalkozik: Hercegnővé változtatja a jó Herceget, s ezáltal világos szituációt teremt. Az istenített, visszavárt államfő hitványabb az általa hagyott helytartónál. A helytartóról – akinek az lett volna a feladata, hogy elvégezze a piszkos munkát, hogy a törvényt alkalmazva megtisztítsa a várost az erkölcstelenségtől – kiderül, hogy maga is bort iszik és vizet prédikál. Meg akar hágni egy érintetlen fiatal apácát, miközben egy ifjút halálba küld csupán azért, mert teherbe ejtett egy szüzességet nem fogadó leányt. De mit tesz a jó Herceg(nő)? Álruhában – szerzetesként – visszatér, és intrikába kezd az ifjú megmentéséért.”

Zsehránszky István – Romániai Magyar Szó, 2005. június 13.