„A Tangó tulajdonképpen hagyományos családi dráma. De csak az alaphelyzet halvány körvonalait tekintve, mert mindaz, ami kitölti ezt az alaphelyzetet, cseppet sem hagyományos. Amikor felmegy a függöny, olyan család életébe tekinthetünk be, amely nem létezik. Egy abszurd család életébe. Ez az abszurd család azonban olyannyira »reális«, hogy mindannyiunkat emlékeztet saját családunkra. És a nagyobb családra is. A nemzetre, a világra. Talán az abszurditásnak, realitásnak és általánosságnak ez az egyidejûsége magyarázza a sikert? Talán ez magyarázza, hogy a Tangó nemcsak Lengyelország, de Európa majdnem összes jelentõs színpadán siker, világsiker? Talán ez, talán ennél több is. Mindenesetre Mrozeknek az a különös képessége, hogy világtörténelmet tud varázsolni ennek a nekeresd családnak életébe. Helyesebben: a XX. század elsõ felének európa-történeti sémáját, a fasizmussal vívódó humanizmust teszi életükké. Mert a Tangó tulajdonképpen történelmi dráma. És politikai dráma, amely nem mentes a napi politikai utalásoktól sem. És pszichológiai dráma. S mert mindhárom egyszerre, s mert formáját tekintve intellektuális dráma és egyben annak kigúnyolása: antiintellektuális dráma is. Összetettségében a Tangó hasonlít a világirodalom legnagyobb alkotásaihoz. Társuk és rokonuk. Talán ez magyarázza a sikert.” (Nádas Péter)