V.A.: A papír tulajdonképpen a pénz diktatúrájának a metaforája?
A.T.: Annak a hatalomnak a jelképe, amely egyre nagyobbra dagad, akár a szereplők. Valami szétszórt dolog metaforája, mert papírból van, az pedig elszakad, átalakul, nem igazán lehet megfogni, és a használata valami nevetségeset is jelképez, gondoljunk a papírtekercs keltette asszociációkra. Ha belegondolunk, a hatalom, a pénz, amely elnyom, rendkívül nevetséges. A legfőbb hatalom, de mégis, ha veszünk egy bankót, és eltépjük – az ugye csak papír. A darabban megpróbálom bírálni azt is, ahogy a viselkedésünkben, a gondolkodásmódunkban mi magunk viszonyulunk a hatalomhoz. A kezünkbe kerül ez az erő, és mi szándékosan továbbadjuk. Ha ebben a folyamatban az egyén valóban fellázadna a pénz hatalma ellen, akkor nyerne, de jelenleg nem ez a helyzet. Tehát a papírt metaforikusan használom, rámutatok vele erre a hatalomra, valamint a pénzre is, ami csupán papír. Ez által derül ki az is, hogy ebben a rendezésben több Übü papa, több Übü mama van, a színészek több szereplőt, több Übüt játszanak, tehát az Übü – a hatalom és az übüség példázata – már nem kizárólag egyetlen zsarnok, egyetlen diktátor ellen irányul, mert az übüség mindannyiunkban ott van.

V.A.: Errő folyik most az európai diskurzus, de nem csak az európai, a pénz diktatúrájáról, ugyanakkor ott van a mi diktatúratapasztalatunk. Ez utóbbi megfogható, rá lehet mutatni egy uralkodó személyre vagy diktátorházaspárra, a másik meg nem...
A.T.: Igen, a pénz diktatúrája szétszórt és bonyolult. Sokkal bonyolultabb, ugyanis mintha felrobbant, szétpukkadt volna, és a hatalma egyszerre mindenütt jelen van, de megfoghatatlan jellege ellenére is a világot átfogó óriási hatalom, amelynek egy kicsiny részét mindenki magában hordozza. Emiatt sokkal veszélyesebb, hiszen mi ellen harcolunk? Egy világszintű rendszer ellen. Tulajdonképpen nemcsak ezzel a világszintű rendszerrel szállunk szembe, hanem azzal is, amit magunkban hordunk.

V.A.: Ha azt mondjuk, hogy ez bennünk van, akkor tulajdonképpen mit javasol az előadás: mi hogyan harcolhatunk ellene, vagy legalább az ellen, ami bennünk van?
A.T.: Az előadás egyszerre élénk és komoly. A komolyban benne van a tragikum, mivel elítél egy rendszert, a pénznek az emberben megbúvó hatalmáról beszél, a bennünk rejtőző übükről, de közben élénk és tele van fantáziával. Fantáziával, vagyis gúnnyal, sok az irónia, a vitriol, és valahol ez a mi fegyverünk. A kinevetéssel, a maró gúnnyal, az iróniával, a humorral, azaz a komikus, groteszk helyzetekkel bírálni tudunk, és ez rendkívül erős módja annak, hogy szembeszálljunk és rámutassunk arra, hogy az egész igazából nem több mint csupán papír. A jelképes papírtekercs a vécépapírra emlékeztet, amelyet húzunk-húzunk, majd használat után eldobjuk, vagyis csak semmi, „szahar”. Ez is benne van. Az irónia, a vitriol nagyon erőteljes.

V.A.: A papír viszont nagyon erős plasztikai jel is, és azt látom, hogy plasztikai értelemben nagyon invenciózusan használod, az embernek hamar eszébe jut, hogy személyedben egy képzőművész-rendezővel van dolgunk..
A.T.: Ez a papírtekercs a cél és a kihívás: ebből a papírtekercsből van minden, a jelmezek, a díszlet, a kellékek, minden a papírtekercsen keresztül valósul meg, amelynek használata esztétikailag igen erős. Kortárs gesztus is ugyanakkor, mert a nevetségességet is magában hordozza. Néha, vagy talán egyre gyakrabban, találkozhatunk olyan művészekkel, akik tudnak mit kezdeni a papírral, és nagyon erősen használják. Ez egy nagyon erős kép. Itt tehát sem a jelmez, sem a díszlet nem realista. Éppen a papír, valamint a tőle való elhatárolódás teszi a metaforát még erősebbé.

V.A.: Kiállításaid, installációd, tér-értelmező plasztikai gesztusaid jól ismertek nem csak Franciaországban. Úgy látom, hogy a kolozsvári előadás tulajdonképpen a rendező és a képzőművész Alain Timar közötti mély dialógus terméke.
A.T.: Egyenlő félként vesznek részt benne. Amikor színészekkel és szövegekkel dolgozok, nem tudom magamban szétválasztani a díszletet a jelmezektől, a fényektől, nálam ez az egész egyetlen világ, én mindig együtt jegyzem a látványt a rendezéssel. Ebben az előadásban is jól látható, hogy a szöveg, a zene és a többi elem mind együtt érvényesül, lehetetlen szétválasztani őket.

V.A.: Az előadás ugyanakkor nagyon brechti, a brechti színház elemeit is érvényesülni látjuk benne. Szereted közvetlenül megszólítani a közönséget?
A.T.: Igen, imádom. A színpad egy négyszög, kétoldalt padokkal és hangszerekkel. Szeretem, hogy a cselekmény ezen a négyszögön belül játszódik, és imádom azt is, amit kint és bent-nek nevezek. Vagyis hopp, a színészek itt vannak, figyelik a cselekményt, részt vesznek benne, és hopp: játszanak a hangszereken, majd hirtelen papírra cserélődnek és összegyűrődnek, belépnek a történetbe, kilépnek belőle, megszólítják a közönséget, az egész világot. Mindig szeretek játszani ezekkel a konvenciókkal, ezekkel a szabályokkal. Ami pedig az Übühöz remekül illeszkedik, lehetővé teszi, hogy megkérdezzük a színészt, a közönséget, és néha azt is, hogy megkavarjuk a történetet, a kint és a bent fikcióját.