Mat Maneri (brácsa)

John Hebert (basszusgitár)

Lucian Ban (zongora)

Randy Peterson (dobok)

Mat Maneri hegedűművész saját zenéjét, mint nem-cselekvésben rejlő cselekvést, vagy mozdulatlanságban lévő mozgást fogalmazza meg. Zenéje Paul Bley és Paul Motian improvizációs mesterek vonalát folytatja (akikkel Maneri úr korábban együtt játszott), olyan hangzással viszont, amely egyértelműen a sajátja, és amelyet évekig tartó felfedezések és gyakorlás során fejlesztett ki. Új albuma, a Dust Maneri felkavaró játékát szemlélteti egy párbeszédre kész és felfedező szellemű zenészekből álló együttes kíséretében. A 2019 végén a Sunnyside records gondozásában megjelenő Dust Maneri lenyűgöző eredeti zenéjét mutatja be egy olyan nyitott kompozíciókból álló összeállításban, amely a jazz és a mikrotonális zene egyedülálló házasságát illusztrálja, és amelyet többek között a The Rolling Stone, a The Wall Street Journal, a Jazz Times, az All About Jazz azonnali kritikai elismerésben részesített.

Több mint huszonöt éves pályafutása során Mat Maneri a jazz és az improvizációs zene területén a brácsa és a hegedű hangzásának meghatározó figurájává vált. Az 1969-ben Brooklynban született Maneri generációjának egyik legeredetibb és legmeggyőzőbb művészeként nyert nemzetközi elismerést, akit a kritika nagyfokú individualizmusáért és az improvizatív zene 20. századi ikonikus figuráival való együttműködéséért dicsér.

Az együttesben közreműködik Maneri legrégebbi munkatársa, Randy Peterson dobos, akivel az 1980-as évek vége óta játszik együtt Bostonban, és akivel szinte telepatikus zenei kapcsolat fűzi össze. Az elmúlt évtizedben Lucian Ban zongorista Maneri közeli munkatársa és egyik fontos ötletadója. A zenekarnak az egyensúlyhoz csupán a megfelelő basszusgitárosra volt szüksége, és John Hébert tökéletesen illeszkedik a csapathoz.

Mat Maneri és Lucian Ban

Mat Maneri és Lucian Ban 2009-ben, a nagy román zeneszerző, George Enesco művének szentelt Enesco Re-Imagined című third- stream anyagon dolgozott először együtt. A média egy része az év egyik legjobb albumaként ismerte el. A Jazz Times így írt róla: „Az Enesco Re-Imagined látnoki erejű third-stream zene.” Maneri és Ban duója, az ECM által 2013-ban kiadott Transylvanian Concert az Atlanti-óceán mindkét partján jelentős kritikai elismerésben részesült, és több „év legjobbjai” listán is szerepelt. A The Guardian a Transylvanian Concert „sajátos, melankolikus szépségéről és szeszélyes túláradásáról” tett említést, a The New York Times „kedves és csintalan új albumnak" nevezte, míg az AllAboutJazz.com a zenében tetten érhető „váratlan szépség pillanatait” dicsérte.

Fiatal zenészként Manerire gyermekkori otthona hangjai voltak hatással. Édesapja, a szaxofonos és zeneszerző Joe Maneri a New England Conservatory tanára volt, és az olyan kollégák, mint Ran Blake, Jimmy Giuffre és Gunther Schuller gyakori látogatói voltak. 1990-ben Mat apjával, valamint Randy Peterson dobossal és Ed Schuller illetve John Lockwood bőgősökkel közösen megalapította a legendás Joe Maneri Quartet-et. A kvartettnek az ECM, a Hatology és a Leo Records kiadóknál megjelent lemezei széles körű kritikai és szakmai elismerést arattak, és a 20. századi improvizációs zene kimagasló eredményeiként tartják őket számon. Maneri 1999-es egyéni bemutatkozása az ECM-nél jelezte a zenész egyedi, kompromisszum-mentes saját hangjának megszületését. Matt Shipp zongorista „a világ első öt legnagyobb improvizációs művésze” közé sorolta, mintegy megerősítve a tényt, hogy Maneri egyre inkább az amerikai kreatív zene központi alakjának számít. A zenészek hosszú listája, akikkel azóta együtt dolgozott, olyan zenei ikonokkal egészül ki, mint Cecil Taylor, Paul Bley, Paul Motian és William Parker, valamint olyan befolyásos zenekarvezetőkkel, mint Joe Morris, Vijay Iyer, Matthew Shipp, Marilyn Crispell, Joelle Leandre, Kris Davis, Tim Berne és Craig Taborn. Maneri trió-, kvartett- és kvintettvezetői felvételeit a Hatology, az Aum Fidelity, a Leo Records és a Thirsty Ear lemezkiadók dokumentálták.

Maneri zenéjét olyan azonnal felismerhető hangzás és egyedi megközelítés jellemzi, amely a jazz és a mikrotonális zene különálló világát könnyedén és rendkívül kifejező módon ötvözi, és amelyet a The Wire „végtelenül lenyűgözőnek” nevezett. Pályafutása során Maneri az improvizációs zene 20. századi ikonjaival dolgozott együtt, többek között édesapjával, Joe Manerivel, Cecil Taylorral, Tim Bernenel, William Parkerrel és Craig Tabornnal.