Tudja Ön, hogy…
- Georg Büchner 1836-ban, 23 éves korában meghalt, és
- addig megírta a Danton halálát, a Leonce és Lénát és a Woyzecket, és
- ezekkel a remekművekkel megalapozta a modern dráma filozófiáját,
- száz évvel korábban látnoki módon megfogalmazta a XX. század emberének lelki és szellemi karakterét, a szeretet, a magány, az agresszió, a kiszolgáltatottság természetrajzát, és
- írásművészetét mégis a poézis, a klasszikus szépségeszmény iránti elkötelezettség jellemzi?

Tudja Ön, hogy…
- Büchner színművei mindig foglalkoztatták az operaszerzőket, és
- közülük a leghíresebb, Alban Berg, megírta a XX. század egyik legfontosabb operai alkotását, a Woyzecket, amely azonban olyan rendkívüli szellemi terhet ró az előadókra és a közönségre, hogy megfosztja őket az érzéki és érzelmi azonosulás esélyétől, s ezért Berg zeneszerzői útját korunk egyre inkább járhatatlannak ítéli? („…csodállak, ámde nem szeretlek…”)

Tudja Ön, hogy…
- Vajda János egyike azoknak a kivételes alkotóknak, akik úgy töltik meg új tartalommal a hagyományos opera-dramaturgiát, az opera műfajának jellegzetes magatartásformáit, hogy visszahelyezik jogaiba a szépség esztétikáját, az „antropomorf” muzikalitást, a dallam, a harmónia, az asszociatív zenei motivika primátusát, és
- Vajda János mestere a választékos zenei humornak is?

Tudja Ön, hogy…
- a kortárs zene, a modern zene fogalma riasztólag hat a közönségre?
- a ma élő zeneszerzőnek meg kell küzdenie ezzel az előítélettel, még ha élvezetes, tartalmas, színvonalas, szórakoztató, elgondolkodtató, tehetségében és mesterségében kikezdhetetlen zenét ír is?

Tudja Ön, hogy…
- önjelölt ítészek sznobizmusa (és egyéb nemtelen szempontok sokasága) évtizedek óta prolongálja a zeneművészet és a közönség közötti hidegháborút, amely elől a közönség a klasszikus, „múzeumi művészet” világába menekül?

Tudja Ön, hogy…
- könyvtárnyi teoretikus mű, értelmezés árnyéka vetül a mindenkori Leonce és Léna előadásokra, és
- a „tehetségtelen fontoskodók” aggódnak, ha kiderül, hogy ez elsősorban egy gyönyörű szerelmi történet. Mese.

Így szól:
Hol volt, hol nem volt a parányi Popó-birodalom és gyermeklelkű királya, a fűzfapoéta és konyhafilozófus, Péter. Az ő fia Leonce, akit ideje volna megházasítani, hogy királyunk megtérhessen a felelősség nyomasztó terhétől mentes gondolkodáshoz.

Ám Leonce nem hajlik sem a házasságra, sem az uralkodásra, a létezés értelme, az értelmes létezés szüksége foglalkoztatja. Kapóra jön Valerio (Mercutióba oltott Cipolla, Sancho, Leporello, Posa márki és sokan mások), aki képes arra, hogy kalandokra serkentse hősünket. Pedig Léna hercegnő, a Pipi-birodalom trónörököse már útra kelt, hogy frigyre lépjen Leonce-szal, ő is boldogtalan és igazi szerelemre vágyik. Leonce átlátja, hogy házassága „közérdek” és nincs más választása, szöknie kell. Gyerünk hát Itáliába!

A vándorút hosszú, az üveghegyen át vezet.

Az üveghegy tetején fogadó, ide tér be az egymás elől menekülő Leonce és Léna. „…egy pillanat műve volt…”, szoktuk mondani, de az a pillanat nem tér vissza soha! A szerelmesek álruhában hazatérnek, a királyi lakodalomra egybegyűlt nép közé keverednek. Valerio „furfanggal és fortéllyal” eléri, hogy a mit sem sejtő király összeadja őket. Következhet a leleplezés! „Becsaptak!” kiált fel Leonce és Léna. Az a pillanat már valóban soha nem térhet vissza (szemben vele: az Élet). Játsszuk végig szépen – modja Leonce.

…És boldogan éltek, amíg meg nem haltak!

s. gy.