„A Frame-et Edward Hopper képi világa ihlette. Valamennyi munkája egy történet töredékét láttatja, amiből alakok, helyzetek, szavak csapódnak le. Mind egy-egy kis novella bonyodalom és befejezés nélkül, vagy ahogy Csehov mondaná: olyan, mint egy idegen ház résre nyílt ajtaja, ami aztán rögtön becsukódik.

Engem nem Hopper kétségbevonhatatlan festői tehetsége érdekel, hanem sokkal inkább az a képessége, amely által ráégeti a vászonra a saját belső tapasztalatát. Hogy aztán újraalkothassam ezt a színpadon. Hogy megmutassam, akár csak egy pillanatra is.

A festményeiben nincs morálizáló vagy pszichológiai szándék, csupán a mindennapok tettenérése. Nagyszerű alkotások, amelyek a szokásosban teljesednek ki. Minél szokványosabbak a kontextusok, minél egyszerűbb alakok lakják be, annál inkább feltárul a valóság varázsa. Nincs idő leírásra, minden egy szempillantás alatt történik, a belső igazság pedig megmutatkozik. Van egy belső és egy külső – kukkoló szándék és perverziómentes - megfigyelő.  

A tisztaság és a szemérmesség akkor bukkan elő, mikor megbékéltél, nyugodt vagy, és felmelegedtél a nap fényében. Amikor a belső törés megtörtént, és minden csak folyik megbánás nélkül, hogy a hátramaradt életünket a jó irányba terelje.

Minden különleges esemény nélkül. Egyszerűen csak van egy pillanat, amikor minden megváltozik. Felhajtás nélkül. A szereplők mindig határhelyzetben vannak: egy ablakban, egy kávézó kirakatában, egy színházi vészkijáratnál, félig nyílt függönynél, egy ajtóban, vonatablakban. A fény keresésében. Miközben az élet odakint megállíthatatlanul bimbózik. Az utcák kopárak, az óceánok hallgatnak. A napsütötte fák pedig összeborulva sötét ösvényeket alkotnak. “

(Alessandro Serra)